Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)

1913-05-23 / 21. szám

2-ik oldal.

FEHÉRGYARMAT

1913. május 23.

bér lakja. De vessünk egy pillantást, hogy mennyivel húzták azóta összébb a horkot a manipulálók nyaka körül, hogy egyáltalában szigorították azokat a törvényeket, amelyeket a Széli kormány hozott és ha szigorították is, mennyiben és milyen utóhatással.

Nem játszák-e ki uton-utfélen ezeket a törvényeket, nem telepednek-e napról- nápra újabb meg újabb kivándorlási agitátorok, titokban propogandálók, de mondjuk ki magyarán, csábítók hazánk minden egyes részeiben.

És ők dacára a törvényeknek unos untalan egész ungenirt folytatják a jól jövedelmező aknamunkát. És itt ismét a statisztika szomorú adataival jövök. Szabolcsmegyében hány katonaköteles egyénnél lett kikiáltva: Amerika.

Mondjuk, hogy olykor-olykor utoléri őket a nemezis, mert a kormány nem huny izemet ténykedésük fölött, sok kellemetlenséget okoz a különféle kivándorló társaságoknak és ami éppen szintén nem ritkaság, a sajtó őrködő szeme is nagyon gyakran lecsap rájuk, vájjon sok nehézséget gördít munkájuk elé, egyik sem ül összetett kezekkel.

De mit tehetnek eme uj provokáló furfangosság ellen, hogy ők licitálnak lefelé? Nem régiben még 125 koronába került a hajójegy, most már redukálták 105-re. Kell-e ennél még vaskosabb csábítás és a törvényeknek itt már le ván téve a határkő, itt már nem tehetnek semmit. Minél jobban szigorítják a kivándorlásra csábítók büntetését, annál több rafinériával dolgoznak ők azok kijátszásán. Itt már a mai törvények lesújtó szava nem jelent semmit, elhangzik hatástalanul a nagy semmibe, amit más néven világűrnek neveznek.

Licitálnak lefelé és mint a hiénák ráfeküdnek a mi szegény magyarjainkra, akik bármilyen szegények is legyenek, a kivándorlás halálmadara viszi őket, mert 105 koronájuk még mindig van, viszi őket, a tengeren túlra, egy szabadabb állam felé, ahol napsugara- sabb az élet, a mezők liliomai szebbek, illatosabbak, mint a szegény magyar földön és mi egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy idehaza nem marad csak tót és oláh, szerb és tót.

E

l*}fiit jutányos áron M||||egy teljesen

IUII j^karban iev^

keveset használt, két ktrekü fé- deres kocsi és egy lóra való szemellenzős szerszám Majtison

Vágó József tanítónál.

LEGFINOMABB

mi-óvszer 1 tucat 2 korona 50 fillér, 2 tucat 4 korona 50 fillér, 3 tucat 6 korona. Portó 30 fillér. „HEZ“ Pudapest, Vili. Losonci-utca 13. Diszkrét szétküldés.

Szanatórium egyesület Fehérgyarmaton.

A tüdővész leküzdésére alakított szanatórium egyesület czélul tűzte ki magának, hogy minden nagyobb helyen íiókot létesít, mely fiók szerves kapcsolatban a központtal, a vidék nemeskeblü, áldozatkész közönségét avatja be a nemes küzdelembe.

A napokban elhalt Dr. Korányi Frigyes báró orvostanár 15 évvel ezelőtt megdöbbentő adatokat tárt a nyilvánosság elé arról a pusztításról, melyet a tüdővész miivel hazánkban. E betegség évenként 80—100000 áldozatot kíván magának, ereje nemzedékről nemzndékre nő s ha kellő időben annak gátat nem vetnek, elpusztítással fenyegeti tör- zsökös magyarságunk széles rétegeit.

A Nagy Alföld északkeleti szélén elterülő járásunkban is bő aratása van a tüdővésznek, népies néven sorvadásnak. Viruló leányok, erős, egészségesnek látszó ifjak hirtelen fogyni kezdenek, arczuk elsáppad, a kór hálójába kerítette s nem nyugszik, mig az ifjú életet ki nem oltotta.

Sokáig keresték a tüdővész gyógyító szérumát, de sem a világhírű német tudós Dr. Koch, sem követői nem voltak képesek hathatós, biztos s az egészségre nem veszélyes szert az emberiségnek szolgáltatni.

hogy utazom. Igen, négy napja ... Ma csütörtök van, ugy-e? Hétfőn indultam hazulról. Azóta mindig jövök . . . Alig aludtam valamit ... Olyan álmos vagyok, hogy majd leragad a szemem . . .

Felemelte a kimerültségtől lecsüggő fejét és körülnézett.

— Hát az uram hol van? — kérdezte nagyot ásítva.

Jocó erre a kérdésre hátra tántorodott. Az asszony nem vette észre és folytatta:

— Bizonyosan a korcsmában van? Nem baj, majd előkerül, de én már nem bírom, Jocó. Jaj a derekam, jaj a hátami . . . Ugy-e ez az uram nyoszolyája?

Joeó igent bólintott.

— Nohát akkor végigdőlök és alszom egyet. Uram teremtőm, soha ilyen fáradt nem voltam. Jojcakát Jocó! Mond meg az uramnak, hogy ne költsön fel.

Bágyadtan mosolygott és ruhástul végigdőlt az ágyon. El is aludt nyomban. A horvát bányamunkás zavartan, tanácstalanul, borzongva meredt reá . . . Kétségtelen volt előtte, hogy ez a szegény teremtés nem tudja, hogy milyen csapás érte . . . Most érkezett a hajóról . . . Könnyű volt idetalálni, minthogy tavaly már járt itt egyszer . . .

Jocó két tenyerébe szorította fejét és gondolkozott, hogy mit tegyen. Semmit . . . Érezte, te» nincs ereje megmondani ennek a

szerencsétlen, holtfáradt asszonynak a rettenetes hirt. De hát minek is? Csak sirna reggelig ... És hát nem ér rá reggel megtudni ?

Még egyszer ránézett az alvó asszonyra, eloltotta s lámpát és halkan, lábujjhegyen kiosont a szobából. Az üresen álló istállóba ment és lefeküdt.

Hajnali öt óra táján a fiatal asszony jó, üdítő álom után fölébredt és csodálkozva látta, hogy egyedül van. So az ura, se Jokó . . . hogy lehet az? Kiment az utcára körülnézni. Ép akkor mentek a munkások a bányába. Minthogy magyarul nem tudott, a magyar munkásokat nem tudta megszólítani. Egészen felragyogott a szeme, mikor a horvát munkásokat, kiket nagyrészt ismert, jönni látta. Lehettek vagy huszonötén. Köszöntötte őket hbr- vátul. Azok elképedve állottak meg.

— Nem láttátok az uramat? — kérdezte az asszony.

Az öreg Hrabirovics szólalt meg a félkörben álló munkások közül:

— Mikor jöttél ide Marinka? — kérdezte.

— Az éjjel a hajón.

— Senkivel se beszéltél azóta?

— De igen, a Jocóval.

— Nem tudakoltad az uradat?

— Persze, hogy tudakoltam.

— És mit mondott a Jocó?

— Hogy mit mondott? . . . Magam so tu- dem már. mert nagyon álmos voltam ... De

mintha valami olyast mondott volna, hogy a korcsmában . . Vagy talán nem is ő mondta .. Mondom, nagyon álmos voltam.

Visszafojtott, de igy is fenyegető morgás hallatszott. Az egyik munkás káromkodva emelte csákányát.

— És hol aludt a Jocó? — kérdezte Hrabirovics sötét komor tekintettel.

Az asszony vállat vont.

— Nem tudom én, azóta se láttam, . . mert én mindjárt elaludtam . . De beszéljetek, mi van az urammal? hol jár?

Hrabirovics nagy csönd között meg-megbi- csakló hangon válaszolt:

— Marianka jó lőlek, nagy szomorúságot mondok mostan. Nincs már neked urad, meghalt szegény, el is temettük.

Az asszony széttárta karjait, levegő után kapkodott és egy nagy sóhajtással összeomlott. Úgy kellett fellocsolni és még egyszer elmondani, hogy mi történt, Aztán elvezették az alig néhány száz lépésre eső temetőbe, a frissen hantolt sirhoz, honnan keserves jajgatása még órák múlva is hallatszott.

A horvát munkások ott hagyták és mentek a bányába. Útközben sokszor megállották és heves vad gesztusok között tárgyaltak valamit. Egy rettenetes alávaló gyanú támadt valakiben és azt beleszugerálta a többibe. A gyanú az volt, hogy Jocó szándékosan halgatta el Miklós halálát. Csak azért, hogy azt az éjszakát egyedül tölthesse az asszony nyal.