Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-05-23 / 21. szám
I Fehérgyarmat 1913. II. évfolyam. 2/. szám. május 23. FEHÉRGYARMAT SIS V 24 Társadalmi hetilap. <-!V. Előfizetési árak: Egész évre Félévre . . 8 kor. 4 kor. Negyedévre.... 2 kor. Egyes szám 20 fillér. Lelkészek és tanítóknak egész évre 6 korona Felelős szerkesztő: Dr. HUNWALD IZIDOR. Megjelenik minden pénteken. Szerkesztőség és kiadóhivatal: »KOSSUTH«-NYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér. Liczitálás lefelé. Az utóbbi időben a kivándorlásról szóló statisztika olyan rémes adatokat mutat fel, hogy nem szabad fölöslegesnek tartanunk a dolog mélyére hatni és kikeresni a tömeges kivándorlásnak úgy közvetlen, mint közvetett rugóit. Azok, akik felületesen mérlegelik a dolgok folyását, kik mindenben a primitivsze- rüségnek a hívei, azok egyszerűen a gazdasági pangásban, iparunk tespedé- sében találják a kivándorlások ily nagy mértékben való előmozdítását A nagy munkanélküliség és a kapitálizmus szertelen uralkodása azok fölött, akik valahogyan mégis munkához jutnak egyre hi-> vogatják, csalogatják magyarjainkat a tengeren túlra egy szabadabb Júlám felé, ahol napsugarasabb az élet, a szociálizmus- nak tágasabb tere van és az elnyomatásnak se hire, se hamva nincs. Tán később, midőn odaérkeznek szétfoszla- nak szemeik előtt az Egyesült államok felett látott rózsás felhők arany szálai, tán később magukhoz téritik a keserves áron szerzett tapasztalatok, belátják, ott sem hullatják a mannát az égből, de már akkor késő van, lassankint beletörődnek helyzetükbe, melyen már úgy sem lehet változtatni, még ha újra átlépik hazájuk mesgyéjét. Természetesen ilyen kommentárok mellett, a legegyszerűbb és leghatható- sabb megoldása a kivándorlások beszüntetésének a magyar ipar fejlesztése, fellendítése és a gazdaság nivósabbra való emelése volnának. De hát ne kalandozzunk az utópiák országába, ezek nem olyan eszközök, melyeket pillanatok alatt lehet előteremteni, itt mélyreható munkára van szükség, emberöltőkre, évtizedekre, mindezeken felül pedig Széchényi Istvánokra, amilyeneket a magyar anyák ritkán szülnek. E -szerint a felületes szem csak hi- potézisokat állított fel, midőn azzal akarja megindokolni a tömeges kivándorlásokat, hogy gazdaságunk és iparunk rendszertelenek, mert azok rendes mederbe terelése még merő ábránd. Az indokok alaposak és megütik az igazság mértekét, de mivel azokon nem lehet segíteni azzal, hogy helyreállítsuk, tehát olyan rugókat kell találnunk, melyek elütésén tudunk segíteni. A kivándorlást kényszer eszközökkel kell megakadályozni, szól az intenziven gondolkodó elme, a búvár, a vizsga szem. Törvényeket kell életbe léptetni, amelyek visszaszorítsák, amelyek dre- szirozni fogják a kivándorlás féktelenül romboló veszedelmét és akarva, nem akarva kénytelenek itt maradni. Törvényeket kell alkotni a kivándorló ágensek kigyomlálására, üldözni kell őket a megfenyités minden módjával, elejét vegyék még akarva munkájuknak is. Igaz, hogy mig a Széli kormány ült törvényt felettünk és még ő vetette volt az alapját annak, az üdvös intézkedésnek, amely a hogyan úgy, mégis visszatartja a garázda csábítókat ocs- mány munkájuktól és egyesegyedül neki köszönhetjük, hogy a magyar földet még magyar, avagy, hogy általában emA „FEHÉRŐYARMAT“ tárcája. N ' NÉPITÉLET. IRTA: Zöldi Márton. Delet harangoztak. A nagy kőbánya töl- cséralaku mélyedéséből ágyuszóra emlékeztető dörgések hallatszottak. Félpercenkint egy-egy dörgés, mely jókora távolságban is megresz- kettette a földet. Sziklákat robbantottak a bányában. Ezt a veszedelmes munkát rendszerint délben végzik, mikor a bányászok jó messzire, biztos helyre húzódnak ebédelni, Az óvóintézkedések szigorúak, — de a balsors leleményes és a szabályok, utasítások szűk résén át is tud magának áldozatokat keríteni. Piinkősd hetében Grubics Miklós horvát bányamunkás volt az áldozat. A dinamit borzalmas feszitő ereje egy mázsás traliit szikladarabot röpített feléje. Egy pillanat alatt szétzúzott mellel, rettenetesen eléktelenitve, holtan terült el a bányát szegélyező puha pázsiton. Halálát — őzt kétségtelenül megállapították — a maga vigyázatlansága okozta. A megszabott időnél néhány perccel előbb hagyta el a vódelmül szolgáló tömör sziklafalat. Társai, barátai, a horvát bányamunkások, a kínos izgalomból feldúlt arccal állták körül a holttestet, Másnap este csüggedten, elkeseredetten, könnyes szemmel kisérték koporsóját a hegyoldalban fekvő falusi temetőbe. De már előbb, vagyis nyomban a katasztrófa után az öreg Hrabivorics Mátyás, á horvát munkások doyenje, szóba hozta, hogy értesíteni kellene levélben az elhunyt feleségét, ki a régi határőrvidék egyik hegyi falujában lakik az édesanyjánál. Erre megszólalt egy fiatal horvát munkás, Jocó, ki lakótársa volt a szerencsétlenül járt Grubics Miklósnak. — Felesleges volna irni — mondotta — mert a szegény Miklós csak két-három nap előtt kapott levelet a feleségétől. Azt irta az asszony a levélben, hogy idejön hozzá. Már bizonyosan útban van a boldogtalan. A többiek megilletődve vették tudomásul Jocó értesítését és az öreg Hrabivorics fejét csóválta. Káromkodni akart, de elfojtotta indulatát. — Szegény asszony, ha tudná mire jön — mondotta nála szokatlan elérzékenyüléssel. A temetés után Jocó, az elhunyt volt lakótársa, szomorúan ballagott haza. Fiatal, csontos arcú legény volt, jellegzetes délszláv vonásokkal. A sürü, merész ivü szemöldök alatt két tüzes fekete szem villogott. A szemeket most a megilletődés bágyadttá, fátyolossá tette. Ott ült a nyitott ablaknál a kis udvari szobában és észre sem vette, hogy leszállt az est. Egy darabig belebámult a sötétségbe, aztán, valami szorongó érzés arra késztette, hogy világot gyújtson . . . Nagyot sóhajtott, mikor imént elhantolt lakótársának árván maradt ágyára esett a tekintete. Nem mintha a halálból, akár a magáéból, akár a máséból a kelleténél nagyobb kázust csinált volna. De sajnálta az asszonyt, kit gyerekkora óta ismert, kivel ott a granicsár faluban a sziklák között sokat kószált együtt. Sajnálta főleg azért mert tudta, hogy az ura nagyon szerettte és ami ennél az indulatos népnél ritkaság, meg is becsülte. Emlékezett, hogy a bányaszerencsétlenség áldozata még a múlt héten is menynyit emlegette az asszonyt, hogy kívánta, vajha gyermekük lennne. Igen, ott sóhajtozott azon az ágyon, mely most oly rettenetes üres . . . Épp hogy eltűnődött ezen a gondolaton, mikor az ajtó hirtelen megnyílik és egy gömbölyű képű, alacsony, barna parasztasszony batyuval a hátán lép be. Addig nem szólt, nem köszönt, mig a batyut meg nem oldotta a nyakán és lo nem eresztette a padlóra. Jocó az ijedtségtől meredt szemmel nézte a belépő asszonyt, kiben felismerte szegény Miklós barátjának feleségét, vagyis tegnap óta özvegyét. Az asszony is megismerte őt. — Te vagy Jóké ? Az ám . . . tudom, hogy együtt laktok, megírta az uram . . . Aztán tántorogva a másik ágyhoz lépett és lersokadt rá. Jaj, Jocó, ha tudnád, milyen fáradt vagyok, nem érzem semmi tagomat. Negyedik napja,
