Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)

1912-12-25 / 1. szám

2-ik oldal FEHÉRGYARMAT 1912. december 26. dalmában, kétségbeesésében fel-fel- zokog, segélyért kiált, — de akkor már nem lesz senki, aki ügyeljen hulló könnyeire, nein lesz senki, aki felfogja esdeklő szavait! — Mintha csak a Megváltó születése előtti időben élne . . Szinte sir az ember lelke is, ha visszatekint abba a régi időbe, amikor mintegy a sö­tét éjszakában tévelygett az embe­riség. Élt akkor az ember, anélkül, hogy tudtavolna, ki teremtette őt;meg halt, anélkül, hogy csak gyaníthatta volna is miértéit, mi volt, mivé lesz?! Oh siralmas, gyászos idők! Miért is maradt meg a ti emléketek?! Miért is kell azt nekünk a késő u- nokáknak is ismerni?! — Kell! hogy tanuljunk, okoljunk belőle! Kell, hogv lássák a mai kor felülete- sen gondolkodó emberei is, hogy mivé lesz, hová sűlyed az emberi­ség hit nélkül! Ezért kell örömmel, nagy öröm­mel köszöntenünk a szent ka­rácsonyt, a Megváltó születésének emlékünnepét. Aki megismertette velünk az egy igaz Istent. Aki a hit által emberré tette az em­bert! — Ma már a gyermek is, a még csak gondolkodni is alig tudó kis gyermek is azt mondogatja, amidőn az égre tekint: „ott lakik a jó Istenke, — a kis Jézuska,“ — és szívesen imádkozik! és nem tud hová lenni örömében, ugrándozik, táncol, tapsol a kis kacsóival, ha jó édesanyja a kis Jézuskáról beszól neki. — Azt, akiről csak tévesen tudott még álmodni is a hajdankor legbölesebbje: ma remegve imádja a koldus és király, a gyermek, ifjú és öreg egyaránt. íme mit müvei az emberben a hit! — Ily komoly, de azért vigaszta­A „Fehérgyarmat“ tárcája. ÁRKÁDIA vagy a költő és az okos Rebeka. ELBESZÉLÉS. Irta: ERDŐSI DEZSŐ. A költő, aki szerelmes volt az okos Rebe­kába, versét olvasta: Szivem rózsái illatoznak. Óh nárcisz, szegfű, tulipán! — Ki ebben az illatban fürdik Csillagból szállt alá a lány Szivem véres rószái nyílnak. Szivem rózsái neki nyílnak. Hull, hull már sok véres levél, Kikezdte őket őszi dér, Dér, dér. — Istenem, milyen szép, — sóhajtott Rebeka. Nagy, kék szemei — ezt hirdették, hogy Re­beka okos, — meleg csodálattal pihentette a költő arcán. A költő piros volt és izgatott. Ajkai remegtek. Ujjait hullámos fekete hajába mélyesztette, azután megevett egy kuglert. Rebeka mamája elfintorította az arcát. — Szavalás közben is eszik, — súgta Weisz Dánielnek, a vászon és szövetáru kereskedőnek. — Ki tudja mikor evett utoljára — súgta vissza Weisz Dániel és diadalmasan nézett a költőre. Az igyon lebecsült költő pedig egyre Rebe­kát nézte, aki mosolygott rá és elsimogatta az ló gondolatok ébrednek az ember lelkében, a kereszténység legna­gyobb ünnepén: Karácsonykor. És ha máskor talán nem is érünk rá, de legalá!) most, a szent napok alatt gondoljunk gyakran arra a sok jó­téteményre, ami az Ur Jézus szü­letése által áradt az emberiségre. Igaz, mindig voltak és lesznek is, rossz elvetemült emberek, akik min­den erejüket latba vetik, akik mindent megtesznek azért, hogy le­rontsák azt az erkölcsi rendet, amit a kereszténység honosított meg e földön; mindig lesznek olyanok, akik szítani fogják az emberek között az elégedetlenség füzét, és kéjes gyönyörrel nézik mint küzd a test­vér a testvér ellen; mint győzi le az erős a gyengét, mint nyomja el a gazdag a szegényt, s miként lor­dul lel igy az egész társadalom. — De azért ne csüggedjünk, mert az igaz­ságnak előbb-utóbb győznie kell! A hit óriási erőt ad mindenkinek, Vessük hát össze ezt az erőt! Egye­sült erővel, közös akarattal legyőz­hetjük a pusztító és romboló szelle­mek hatalmát. Igen, legyőzhetjük, — ha visszaállítjuk a társadalomban a hit uralmát! Radics István. I Buchenholz Adolf tanító elvállal úgy fiukat, mint leányokat a német nyelvokta­tásra. Már nem tanköteles gyer­mekeket állandóan tanításra, vagy polgári iskolai osztályok magánúton való elvégzésére. Lakása: Frank Ignácz úr házában. «sí , wmmmmmmmmmmrnmmmmmmmmmm asztal ráncait. A szomszéd szobából robaj hal­latszott. Rebeka anyja fölugrott, mintha vipera csípte volna meg. — A szobaur! Megint becsipve jött haza. Utálatos. Fölmondok neki. Az ajtóhoz rohant, bekopogott. — Hallja, Yisnyóczky ur, én nálam zsur van. Legalább addig viselkedjék tiszte- ségesen, amig a vendégek itt vannak. Micsoda nevelése volt magának Yisnyóczky ur ? A neveletlen Yisnyóczky nem válaszolt és Rebeka anyja visszatért az asztalhoz. Nagyot sóhajtott. — Utálatos. Micsoda romlott fiatalság. Ti­zenöt év óta tartok szobaurakat, de ilyen frá­terekkel még nem volt dolgom. Lakott nálam egy miniszteri titkár is, az mindig kezett csó­kolt nekem. De ezek? Jólaktam velük. Mihelyt Rebekát férjhez adom, fölmondom ezt a lakást. Keresek egy szobát, konyhát. Megleszek ott békességben szobaurák nélkül. — Igaza van nagysád, — szólt Weisz Dá­niel. — Csak jól kell megválasztani a vöt. Ugy-e kisasszony? Rebeka elpirult és mosolygott. A költő el­szomorodott. Szemrehányóan nézett Rebekára. — Még két strófa hátra van, — mondta Rebeka tapsolt. — Halljuk, halljuk. Olyan szép! A költő olvasott: Úgy látom, rózsatemetés lesz, Erre erősen készülök. Éjjelente kihalt korcsomákban Szomjas szerelmi tort ülök. Iszom és a szivemről egyre Pénzintézeti betéteink felmondása. Az utóbbi hónapokban országszerte tapasztalható, hogy a pénzintézeteknél levő betéteket, főként a kis betéteket a betevők felmondják s kiveszik. E jelen­ségnek sok oka van, de leginkább a há­borútól, helyesebben a háború esetén beálló jog és vagyonbiztonság hiányától eredő félelem az, mely a kis tőkéseket arra a gondolatra vezetik, hogy betétü­ket kivéve, a pénzt otthon őrizzék meg, hol azt elrejthetik, eltitkolhatják s ily módon nagyobb biztonságba helye­zettnek gondolják. E téves felfogás nyil­ván onnan ered, mikép a köznép fel­fogása szerint egy országos nagy hábo­rú minden jogrendet felborit s minden gazdasági alakulatot tönkre tesz, mely béke idejében létesült. Bizonyára részök van e tévhit terjedésében a nemzedékről nemzedékre szálló háborús elbeszélések­nek, melyek borzalommal és szenvedés­sel vannak telve s eleve megfélemlítik a nép egyszerű fiát. E felfogásnak azonban semmi alapja nincsen. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy az államnak nincsen joga ahoz, mikép a pénzintézetek betéteit a maga czéljai- ra fordítsa. A betétek ép oly megközelit- hetlenek az állam részéie, mint a hogy az állam nincsen jogosítva az egyes polgárok magánvagyonát elvenni. Vannak bizonyos tárgyak, mint pl. lovak, szarvasmarhák, élelmiszerek stb. melyeket az állam jogosult követelni Hull, hull a sok véres levél. Oh mennyi rózsa, mennyi véri Vér, vér. A költő meg volt hatva. Hangja remegett. Rebeka lehajtotta a fejét és egy könny gördült végig a halovány-piros orcáján, Weisz Dániel észrevette ezt és kérdőn, szemrehányón nézett a mamára. — Korcsoma, korcsoma, — szólt a mama érdesen. — Úgy látszik a költő ur szereti a bort. Nekem is volt egy ilyen szobauram. Sze­rette a bort, a sört is. Talán verseket is irt. Egyszer — bizonyosan kihalt korcsmából jött — betörte az álló tükrömet. Ma is tartozik az árával .... De a költő nem értette ezt a rosszmájú be­szédet. Csak Rebeka könnyeit látta és édes­bánatos bizsergés támadt a szivében. Az asz­tal alatt megnyomta Rebeka lábát és emeltebb hangon olvasta az utolsó strófát: Akad majd, aki összesöpri Sok véres rózsalevelet. Tűzd őket Ninich-kalapodra, Ékítsd föl velük szép fejed. • Élt egy büszke királyné Árkádiában, De ilyen diadém nem volt a hajában. Ilyen, amely tetemre hiv. Elvérzett rajta fcrjisziv, Szív, szív. A leányok, egy a földszintről, kettő a har­madik emeletről, tapsoltak. Mint Rebeka, ők is szerették a verseket. Amit a kicsiny agy­velejükkel fölfogni nem tudtak a költő versé­ből, azt megérezte, megértette a szivük, me­lyet fiatal, szerelmes vér dobogtatott. Rebeka nem tapsolt, csak tágranyilt szemekkel nézte

Next

/
Oldalképek
Tartalom