Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1912-12-25 / 1. szám
2-ik oldal FEHÉRGYARMAT 1912. december 26. dalmában, kétségbeesésében fel-fel- zokog, segélyért kiált, — de akkor már nem lesz senki, aki ügyeljen hulló könnyeire, nein lesz senki, aki felfogja esdeklő szavait! — Mintha csak a Megváltó születése előtti időben élne . . Szinte sir az ember lelke is, ha visszatekint abba a régi időbe, amikor mintegy a sötét éjszakában tévelygett az emberiség. Élt akkor az ember, anélkül, hogy tudtavolna, ki teremtette őt;meg halt, anélkül, hogy csak gyaníthatta volna is miértéit, mi volt, mivé lesz?! Oh siralmas, gyászos idők! Miért is maradt meg a ti emléketek?! Miért is kell azt nekünk a késő u- nokáknak is ismerni?! — Kell! hogy tanuljunk, okoljunk belőle! Kell, hogv lássák a mai kor felülete- sen gondolkodó emberei is, hogy mivé lesz, hová sűlyed az emberiség hit nélkül! Ezért kell örömmel, nagy örömmel köszöntenünk a szent karácsonyt, a Megváltó születésének emlékünnepét. Aki megismertette velünk az egy igaz Istent. Aki a hit által emberré tette az embert! — Ma már a gyermek is, a még csak gondolkodni is alig tudó kis gyermek is azt mondogatja, amidőn az égre tekint: „ott lakik a jó Istenke, — a kis Jézuska,“ — és szívesen imádkozik! és nem tud hová lenni örömében, ugrándozik, táncol, tapsol a kis kacsóival, ha jó édesanyja a kis Jézuskáról beszól neki. — Azt, akiről csak tévesen tudott még álmodni is a hajdankor legbölesebbje: ma remegve imádja a koldus és király, a gyermek, ifjú és öreg egyaránt. íme mit müvei az emberben a hit! — Ily komoly, de azért vigasztaA „Fehérgyarmat“ tárcája. ÁRKÁDIA vagy a költő és az okos Rebeka. ELBESZÉLÉS. Irta: ERDŐSI DEZSŐ. A költő, aki szerelmes volt az okos Rebekába, versét olvasta: Szivem rózsái illatoznak. Óh nárcisz, szegfű, tulipán! — Ki ebben az illatban fürdik Csillagból szállt alá a lány Szivem véres rószái nyílnak. Szivem rózsái neki nyílnak. Hull, hull már sok véres levél, Kikezdte őket őszi dér, Dér, dér. — Istenem, milyen szép, — sóhajtott Rebeka. Nagy, kék szemei — ezt hirdették, hogy Rebeka okos, — meleg csodálattal pihentette a költő arcán. A költő piros volt és izgatott. Ajkai remegtek. Ujjait hullámos fekete hajába mélyesztette, azután megevett egy kuglert. Rebeka mamája elfintorította az arcát. — Szavalás közben is eszik, — súgta Weisz Dánielnek, a vászon és szövetáru kereskedőnek. — Ki tudja mikor evett utoljára — súgta vissza Weisz Dániel és diadalmasan nézett a költőre. Az igyon lebecsült költő pedig egyre Rebekát nézte, aki mosolygott rá és elsimogatta az ló gondolatok ébrednek az ember lelkében, a kereszténység legnagyobb ünnepén: Karácsonykor. És ha máskor talán nem is érünk rá, de legalá!) most, a szent napok alatt gondoljunk gyakran arra a sok jótéteményre, ami az Ur Jézus születése által áradt az emberiségre. Igaz, mindig voltak és lesznek is, rossz elvetemült emberek, akik minden erejüket latba vetik, akik mindent megtesznek azért, hogy lerontsák azt az erkölcsi rendet, amit a kereszténység honosított meg e földön; mindig lesznek olyanok, akik szítani fogják az emberek között az elégedetlenség füzét, és kéjes gyönyörrel nézik mint küzd a testvér a testvér ellen; mint győzi le az erős a gyengét, mint nyomja el a gazdag a szegényt, s miként lordul lel igy az egész társadalom. — De azért ne csüggedjünk, mert az igazságnak előbb-utóbb győznie kell! A hit óriási erőt ad mindenkinek, Vessük hát össze ezt az erőt! Egyesült erővel, közös akarattal legyőzhetjük a pusztító és romboló szellemek hatalmát. Igen, legyőzhetjük, — ha visszaállítjuk a társadalomban a hit uralmát! Radics István. I Buchenholz Adolf tanító elvállal úgy fiukat, mint leányokat a német nyelvoktatásra. Már nem tanköteles gyermekeket állandóan tanításra, vagy polgári iskolai osztályok magánúton való elvégzésére. Lakása: Frank Ignácz úr házában. «sí , wmmmmmmmmmmrnmmmmmmmmmm asztal ráncait. A szomszéd szobából robaj hallatszott. Rebeka anyja fölugrott, mintha vipera csípte volna meg. — A szobaur! Megint becsipve jött haza. Utálatos. Fölmondok neki. Az ajtóhoz rohant, bekopogott. — Hallja, Yisnyóczky ur, én nálam zsur van. Legalább addig viselkedjék tiszte- ségesen, amig a vendégek itt vannak. Micsoda nevelése volt magának Yisnyóczky ur ? A neveletlen Yisnyóczky nem válaszolt és Rebeka anyja visszatért az asztalhoz. Nagyot sóhajtott. — Utálatos. Micsoda romlott fiatalság. Tizenöt év óta tartok szobaurakat, de ilyen fráterekkel még nem volt dolgom. Lakott nálam egy miniszteri titkár is, az mindig kezett csókolt nekem. De ezek? Jólaktam velük. Mihelyt Rebekát férjhez adom, fölmondom ezt a lakást. Keresek egy szobát, konyhát. Megleszek ott békességben szobaurák nélkül. — Igaza van nagysád, — szólt Weisz Dániel. — Csak jól kell megválasztani a vöt. Ugy-e kisasszony? Rebeka elpirult és mosolygott. A költő elszomorodott. Szemrehányóan nézett Rebekára. — Még két strófa hátra van, — mondta Rebeka tapsolt. — Halljuk, halljuk. Olyan szép! A költő olvasott: Úgy látom, rózsatemetés lesz, Erre erősen készülök. Éjjelente kihalt korcsomákban Szomjas szerelmi tort ülök. Iszom és a szivemről egyre Pénzintézeti betéteink felmondása. Az utóbbi hónapokban országszerte tapasztalható, hogy a pénzintézeteknél levő betéteket, főként a kis betéteket a betevők felmondják s kiveszik. E jelenségnek sok oka van, de leginkább a háborútól, helyesebben a háború esetén beálló jog és vagyonbiztonság hiányától eredő félelem az, mely a kis tőkéseket arra a gondolatra vezetik, hogy betétüket kivéve, a pénzt otthon őrizzék meg, hol azt elrejthetik, eltitkolhatják s ily módon nagyobb biztonságba helyezettnek gondolják. E téves felfogás nyilván onnan ered, mikép a köznép felfogása szerint egy országos nagy háború minden jogrendet felborit s minden gazdasági alakulatot tönkre tesz, mely béke idejében létesült. Bizonyára részök van e tévhit terjedésében a nemzedékről nemzedékre szálló háborús elbeszéléseknek, melyek borzalommal és szenvedéssel vannak telve s eleve megfélemlítik a nép egyszerű fiát. E felfogásnak azonban semmi alapja nincsen. Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy az államnak nincsen joga ahoz, mikép a pénzintézetek betéteit a maga czéljai- ra fordítsa. A betétek ép oly megközelit- hetlenek az állam részéie, mint a hogy az állam nincsen jogosítva az egyes polgárok magánvagyonát elvenni. Vannak bizonyos tárgyak, mint pl. lovak, szarvasmarhák, élelmiszerek stb. melyeket az állam jogosult követelni Hull, hull a sok véres levél. Oh mennyi rózsa, mennyi véri Vér, vér. A költő meg volt hatva. Hangja remegett. Rebeka lehajtotta a fejét és egy könny gördült végig a halovány-piros orcáján, Weisz Dániel észrevette ezt és kérdőn, szemrehányón nézett a mamára. — Korcsoma, korcsoma, — szólt a mama érdesen. — Úgy látszik a költő ur szereti a bort. Nekem is volt egy ilyen szobauram. Szerette a bort, a sört is. Talán verseket is irt. Egyszer — bizonyosan kihalt korcsmából jött — betörte az álló tükrömet. Ma is tartozik az árával .... De a költő nem értette ezt a rosszmájú beszédet. Csak Rebeka könnyeit látta és édesbánatos bizsergés támadt a szivében. Az asztal alatt megnyomta Rebeka lábát és emeltebb hangon olvasta az utolsó strófát: Akad majd, aki összesöpri Sok véres rózsalevelet. Tűzd őket Ninich-kalapodra, Ékítsd föl velük szép fejed. • Élt egy büszke királyné Árkádiában, De ilyen diadém nem volt a hajában. Ilyen, amely tetemre hiv. Elvérzett rajta fcrjisziv, Szív, szív. A leányok, egy a földszintről, kettő a harmadik emeletről, tapsoltak. Mint Rebeka, ők is szerették a verseket. Amit a kicsiny agyvelejükkel fölfogni nem tudtak a költő verséből, azt megérezte, megértette a szivük, melyet fiatal, szerelmes vér dobogtatott. Rebeka nem tapsolt, csak tágranyilt szemekkel nézte