Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-25 / 47. szám
47. szám. II. évf. Megjelenik minden pénteken Fehérgyarmat, 1910. novemb. 25 r 48-as függetlenségi s pártonkivüli politikai és társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap. Egész évre Fél évre . ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 8 kor. jj Negyed évre 2 kor. 4 kor. j Egyes szám ára 20 fii. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint az Felelőe szerkesztő és laptulajdonos: előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Boros« Dr. Magyarádi Iíoross Lajos. Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Nyiittér soronként 30 fillér. Az állami pénzügyek és a kereskedelem. Sokszó esik mostanában az élelmiszerek nagymérvű drágaságáról, de ha a gyermeket a maga nevén akarnék nevezni, általános drágaságról kellene beszélnünk. Amint az áralakulási statisztika bizonyltja, a legtöbb köz- szügségleti cikk ára jelentékenyen felment, mert magasabb lett a mu»ka- bér s már a nyersanyagok termelésébe be kell kalkulálni az előállítási költség töbletét. Ugyanez a processzus áll tlő a nyersanyagok feldolgozásánál, a gyártásnál is. Drágább nyersanyagból amelt munkabérek mellett lehetetlen az árut abban az árban előállítani, mint hajdan. És ha a nyersanyagok termelői, valamint azok feldolgozói kénytelenek az árakat emelni, mit tegyen a közvetítő kereskedő, akire a drágább beszerzése, alkalmazottainak magasabb munkabére, a bolt- és lakbér felcsigázása és magának és családjának megélhetése napról-napra fokozódó újabb terheket hárít? Emeli az árakat ő is, nem szívesen, mert a drágaság forgalmát csökkenti, — de kénytelen vele. Kutatjuk, vitatji V az általános drágaság okait, gyógyszereket keresünk azok megszüntetésére és nem vesszük észre, hogy circulus vitiosus-ban keringünk: s minduntalan visszajutunk ahhoz a ponthoz aho man kiindultunk. De nem vesszük énre, nem látjuk meg az árak emelkedésének egy közelfekvő okát sem, amit pedig nem kellene figyelmen kívül hagyni. Nem mondjuk, hogy egyetlen, de kétségkívül egyik főoka a drágaságnak az állam fiskális érdeke. Az állam elsősorban ipart üz, de az iparűzést nem arra használja, hogy a gyártott iparcikkek forgalma terén az áralakulásra mérsékelőleg hasson, hanem arra, hogy iparvállalataiból minél több hasznot préseljen ki az állam kincstár javára. Eléggé bizonyítja ezt többek között az állami vasmüveknek a vaskar- telhez való csatlakozása. Az állam továbbá monopóliumokat kreál, de szintén nem abból a célból, hogy a magánvállalkozást kizárva olcsón lássa el a fogyasztókat a monopólium tárgyát képező cikkekkel. Íme a dohánygyártmányok árát már a jövő évben jelentékenyen felemelik; a pénzügyminiszter már b« is állította az 1911. évi költségvetésbe a doliányjövedék bevételeinek az árak felemelése utján remélhető töbletét. A gyufa-monoplium behozatal szintén, csak rövid idő kérdése; az állam megfogja drágítani ezt a közszükségleti cikket is és pedig nem kevesebb mint 100 %-kal. Ezt az illető iparágat bajaihak szanálására való törekvésre igyekeznek megokolni, de bajos már port hinteni a világ szemébe, mely előtt tárva áll a valódi ok: a fiskális érdek, melynek tulhajtását a horribilis katonai terhek idézik elő. De leginkább kihatnak a drágaság fokozására a fogyasztási adók, melyeket szintén a fiskális érdekek diktálnak. Azt a teórát, hogy az adóterhek fogyasztási adók alakjában könnyebben megbirhatók, mint egyenes adók alakjában, ma már csak bárgyú emberek hiszik el. A fogyasztási adóknál nem tehet a progressziót alkalmazni, a szegény ember az általa fogyasztott pálinka után csak annyi adót fizet, mint a gazdag ember a finom cognac után. De legnagyobb fokú embertelenség az erőt adó hus- fogyasztási adóval való megterhelteté- se és hogyan kívánhatjuk az állatteVINNÄI ÓRÁKMindig szerfölött eredeti az és furcsa, ha úgy egy világvárosbeli aszfaltbetyárból hirtelen falusi ember lesz. A* átalakulás körülbelül avval kezdődik, hogy az illető elkezdi otthagyogatni hálószobájában egyre sűrűbben a — monokliját, sőt később már észreveszi, hogy nem is olyan okvetlenül szükséges az, mint ahogy az előtt gondolta. Mikor pedig elérkezik a tél, eszébe jut, hogy az átmeneti kabátja nem is volt rajta egyszer serp, mert őszön át, ha szép idő volt, felöltő nélkül sütkérezett a napon, ha pedig kellemetlen volt az idő, ki sem mozdult a házból. A kalucsnit most csak télen használja s ez a jószág egy félévig nyugszik, mert bizony nyáron, ha egy kis sár van, a házból nem megy ki az ilyen úri naplopó, nem úgy mint ott, akkor, a hol rósz idő nem jött számításba. Hanem ha Hubertus napja elérkezik, akkor igenis a falusi ember az ur, mert hiszen ebben az időben még a nagyvárosi ember is vidékre megy, ha vadászni akar, miután a nyulak és vaddisznók még sem mennek be a körutakon amazok kedvéért. De kivált az éjszaka kérdése igen érdekes ennél az összehasonlításnál. Tizenegy órakor, mig Budapesten, Wienben, az orfeumok és kávéházak világában még »fiatal az idő< s csak kezdődik az élet, falun akkor már rég csendes, mély, boldogitó, nyugodalmas éjszaka van, Oh az a falu ! Mennyi poezis, mennyi hangulat is van abban! És pedig télen, a barátságos meleg szobák és farkas-kalandok évadjában, a mikor hó borit mindent, a merre az ember szeme ellát, csakúgy, mint nyáron, mikor virágzik az almafa, illatoz a kis kertben az orgona, pillangók meg méhecskék szállnak a réten, pipacs piroslik a búza között, édes széna-illattal van tele a határ s az erdő felől rigófütty, meg vadgalamb zokogása hallatszik. Óh. oly csodásán szép a falunak a romantikája, és mindig szép marad. Maga a neve is annak a fogalomnak, a faluénak, valósággal szimbóluma a békének és csendnek, hacsak — zajnak aem vesszük a fecske-madár csicsergését az eresz alatt vagy a méhesben azt az álomra hivó móhzümmögést vagy pedig a cséplőgépek távoli bugását, De mint a világvárosból falura került embernek, kicsiben hasonló érzései vannak egyébiránt még annak is, a ki kis városból tette át falura lakását. Falun lakom én is. Szép, nagy faluban de — faluban. Kisbiró van benne, a ki dobol, hogyha kell. Meg bakter van, a ki éjszaka lándzsával jár az utcán és verset énekel. Hatalmas nagy kutyák meg nagyokat ugatnak hozzá a szép csendes éjszakában. Semint a végén a falunak vályogvetők tanyáznak, munka közben megelégedéssel vetve egy pillantást egy-egy kis mezítelen apróságra, a ki nyers vályogpaloták árnyékában legelső kísérleteit teszi a hegedűn, — akként gólya-madár fészkel, mint illik, benn a faluban egyik-másik háznak a kéménye tetején. És miként az, hogy melyik megyében 'van ez a falu, Ungban-é vagy másutt mellékes, úgy az is mindegy, hogy tótul beszél- nek-e az emberek benne vagy magyarul. Mert tótul beszélnek, (az idősebbek, a kik még nem tudnak jól magyarul), de azért nem gondolja magát az ember tót-országban, sőt nagyon is érezzük ebben a tót fahiban lépten-nyomon, hogy Magyárországon vagyunk. A mi pedig fő, ők se szeretnék, ka nem úgy volna. — Amúgy becsületből ragaszkodást mutatnak a tót nyelv iránt, de épp oly szívesen beszélnek magyarul is s talán még mintha ez volna nekik inkább a