Fehérgyarmati Hírlap, 1909 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1909-12-31 / 13. szám
13. szám. I. évfolyam. Fehérgyarmat 1909. december 31. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ...............................8 korona Fé l évre...............................4 „ Negye d évre__.___. .__2 „___ Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: ©íj3. Magyaré® 1B©íp@§§ Lajj®§ Megjeleni!! hetenhint pénteken. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Boross Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Uj esztendő. Vig zene zendül, pohár összecsendül. S azután egy pillanatra csend, mélységes, titokzatos csend, a lámpák kialszanak a mig az ó esztendő végső vonaglással kimúl, tüzes ifjúsággal, perdülő könnyedséggel megszületik az uj esztendő, az Ur Jézus Krisztus születését követő 1910-ik. A végső akkord tehát vig. Úgy mind minden esztendőnél. Ellentétben az emberi elmúlással, hol a kiengesztelő halál, szomorúság s bánat között költözik be a gyászházba. A szilveszter esti vidám hangulat még bennünk vibrál, mikor a most született uj esztendő horoszkópját kutató szemmel kémleljük. Mindnyájan szeretnők tudni, hogy vájjon ez az uj esztendő mit rejt méhében, vájjon több vigság s kevesebb szomorúság vár a szenvedő, a küszködő, a létért folytatott nehéz harczokban, elernyedt, elványadt emberiségre. A jövő előttünk mély rejtély marad s csak a múlt az, mely kevés örömet magában foglaló történetét szemeink HARC A HŐÉRT. Irta: Heltai J. (A „Fehérgyarmati Hirlap“ tárczája.) Siettem! Pontos akartam lenni! Mikor tegnap elváltani tőle, nem siettem, hogy ma ismét találkozni fogok vele. Oly szívósan védekezett érveim ellen, hogy már-már lemondtam róla! Pedig szerettem azt az asszonyt, nem közönséges nő és sajnálom a sorsa miatt. Élve elvan temetve, amellett az ember mellett! És amíg igy a gondolataim már nála voltak, újra elővettem a levelet, melyen csak annyi ált: „Fél 6-kor okvetlen elvárom. Határoztam 1“ Megnéztem órámat. Fél 6 volt. Lassú eső szitált. Az üzletekben már égett a villany, s az aszfalton millió esep csillogott az üzletekből kiáramló fényben! Mellettem emberek futkosnak köznapi hangulatban és én szinte sajnáltam őket. Büszkeség töltött el, kéjes borzongás futott végig rajtam, valahányszor a levélre gondoltam. Hát mégis t Beléptem a kapun, a lépcsőkön felhu- ladtam, kissé dobogott a szivem, kinyílt az ajtó beléptem, elé tárja. Bizony, bizony kevés jót nyújtott az elmúlt esztendő a magyarnak. Nincs miért visszakivánjuk, nincs egyetlen mozzanata, amiért vísszasóvá- rogjuk. A régi latin közmondás ugyan azt tartja: „De mortuis nil, nisi bene“ A hallottakról vagy jót, vagy semmit se mondjunk, de ez esetben @1 kell térnünk az udvariasság e szentelt paragrafusaitól s szemtől-szembe mondjuk az elköltöződnek, hogy senki sem sajnálja, senki sem várja vissza, örömmel láttuk eltávozását. Aki csak bánatot vetett s szomorúságot aratott, az ne számítson az emberiség elnézésére. Az 1909-ik esztendő nem volt örömteli s igy elmúlásakor még csak azt a szerény búcsúztatót sem nyújthatjuk, mely minden jó iéleknek elköltözésekor ki jár. Jött, nem hozott semmit s mit elvitt, az csak bánat s szomorúság volt. Ki fogja sajnálni tehát, s ki kívánja vissza? Elment, hogy helyet engedjen az újnak a frissnek, a reménységgel teli, üde fiatalnak. Mindnyájan hisz- szük, reméljük, sőt bizonyosra vesszük, hogy az uj esztendő mindenben felül Megütödve álltam meg 1 — Ön imádkozik ? Bocsánat, nagyságos asszonyom ! Nem sejthettem, hogy Ön a gyönyörnek szánt ebben az órában, midőn a menyországot már e földön akarjuk magunknak mngszerezni, tulvilági dolgokkal foglalkozik, imakönyvébe temetkezik 1 — Igaz! Nem sejthette. De nem tehetek róla. Utolért a lelkiismeretfurdalás! Én . . . hogy is mondjam! akartam de nem . . . nem tehetem! nem adom meg magam ! — Inkább imádkozik Hát mondja, mire való ez? Hát azt hiszi, hogy az imádságos könyve megmentheti az én szerelmemtől ? Szomorú sorsa volna a szerelemnek ebbe a vérszegény világban, ha az imádságos könyv szürke monotonságával, elavult, banális frázisaival legyőzhetné annak impozáns, örök hatalmát! Milyen naivitás ! Mekkora naiv hit! — Mondja! tudja maga, kihez imádkozott, tudja, hogy miért imádkozott — Tudom — és inkább érzem! Tudom azt, hogy istenhez fohászkodtam és pedig azért, mert éreztem, hogy igy erősebb leszek minden kisértéssel szemben! — Más szóval lelki szükséglet miatti — Igen, igen, ezt akartam mondani én is! — Acceptálom a kijenietéseit. Azonban fogja múlni az elmúltat, több örömet, kevesebb bánatot s szomorúságot hoz a mi szerencsétlen, elsanyargatott országunk népének. S a remény, mely az emberek szivében, mint az örökmécses a szentélyek belsejében, ki nem hunyó lánggal ég, a remény táplálja bensőket, e remény adja a vigaszt, s nyújtja a kitartást a további küzdelmekhez. — Ember küzdj és bízva bízzál. A költő látnoki erővel biztatja embertársait az Ur nevében a további küzdelemre, hogy az élet súlyos csapásait elviselve, ne csüggedjen, hanem folytassa a harezot ott, hol vérezni, szenvedni megtanult. S ez az általános emberi sors. Egy néhány maroknyi virág s egész kocsiderékra való gaz. Pillanatnyi örömök s évek hosszú során keresztüli szenvedés. A mártírok nem haltak ki. Minden egyes ember élete nem egyébb, mint a kisded rnártiromságok szakadatlan lánczolata. Ha kihuny az ő, kezdődik az uj. Az elmúlt esztendő küzdelmei folytatódnak az újban, az újé a következőben. Ha az ünnepek alkalkérem, engedjen meg egy pár kérdést, mert nem tudom, nem kellemetlen-e magának e téma! — Sőt! Hisz jól tudja, hogy különösen azért kedvelem magát, mert élvezetet nyújt nekem a maga szellemes társalgása! — Nem volt szándékom bókot provokálni. Kérdem hát nagyságos asszonyom, vájjon lehetségesnek tartje e egy olyan indivi- dium létezését, mely a világon végbemenő összes változásokat, melyek élőkön s életteleneken lefolynak, célszerű öntudatossággal, helyesebben öntudatos célszerűséggel létrehozza s azokat kormányozza! Lehetségesnek tartja-e, hogy létezzék egy individium, akihez fohászkodni lehet, aki hallja a maga könyörgéseit, valamint azét a pár millió emberét, ki a földön létezik, s aki teljesiti is azokét, akik azt megérdemlik; mert ne feledje, hogy a bálványimádók is imádkoznak, csakhogy szellemi fejlettségükhöz képest egy fétishez, egy látható érzékelhető tárgyhoz, mig maga s magával együtt a civilizált emberek milliói egy szellemi fejlettségüknek megfelelő, magasabbrendü, láthatatlan lényhez akit istennek neveznek, s akit ugyanolyan tulajdonságokkal ruháznak fel, mint pl. akár a csungozok az ő fétiseiket! Lehetségesnek tartja mindezt?!
