Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1964 / 10. szám

6. Fakutya Karinthy Frigyes: STENMENC5 MEGHAL És ezeket a fiam ejtette el Tudja, ö még egy kissé bátortalan | BENÖKE NAPLÓJÁBÓL Asszongya az apukám, hogy 25 évvel ezelőtt tört ki a máso­dik világháború és akkor én még csak egy gondolat se voltam, mert mindenkinek egyéb gondja volt, nem az, hogy gyerekeket készítsen elő. És azt is monggya az apukám, hogy jövőre lesz 20 éve annak, hogy befejezték a há­borút és azóta béke van a vilá­gon. Eztet én is aláírom. Én mos­tan vagyok hét éves, ami aztat jelenti, hogy 1957-ben születtem, már idekint, mert a szüleijim 1956-ban, a béke mijatt kigyüt­­tek Nyugatra, mert aztat akar­ták, hogy békében hagyják őket. És én már itten születtem, ide­genbe szétszakadozott magyar gyerek vagyok, de azért beszé­lek magyarul, mert a szülejim aztat mondták, hogy idegenül úgyis megtanulok az iskolában, magyarul meg otthon. És ez fon­tos is nekem, mert ha nem tud­nék magyarul, mint a Csipás Gyuszi, akkor mindig enne a sárga penész, amikor a szülejim magyarul beszélnek egymásközt és én nem értenék Ibelüle egy büdös szót sem. Dehát, ami eztet a békét illeti, hát tényleg béke van, amijóta én a világon vagyok, meg már előt­te is, 1945 óta. Van az osztály­ban egy félhüje fijú, az mindig aztat mondja, hogy mindenfelé háború van, de ötét mindenki hűjének tartja, csak én tartom félhüjének, mert mink egy lova­­gias nemzet vagyunk. Ez a fijú mindig Ciprussal hozakodik elő, meg Indonéziá­val, meg Dél Vietnammal, meg Kongóval, meg más ilyen helyek­kel, ahol szerinte háború van, de ez nem igaz, mert ottan béke van, csak éppen lőnek egymás­ra, de ez nem háború, hanem ez­tet hívják „békés egymás-mellett­­ölésnek.“ Én nem hiszek ennek a félhü­je fijúnak, aki aztat állítja, hogy addig fognak itt is, meg ott is békében lőni egymásra, amíg az­tán egy napon mindenkit bele­rántanak egy nagy háborúba. Én inkább hiszek az apukámnak, aki már túlélt egy háborút és aki aztat mondja, hogy ha az Isten megengedi, hogy százhúsz évig ilyen békében élhessünk, mint amijenben mostan élünk, akkor azok az országok, ahol nincsen olyan béke, mint Cip­rusban vagy Vietnamban, egé­szen szépen fognak élni. A fél­hüje fijú eztet „önző álláspont­nak“ nevezi és aszongya, hogy éppen ebből lett a második vi­lágháború. És még vitázott vol­na erről velem, de jól belerúg­tam, hogy hagyjon engem béké­ben. Azóta messze elkerül, mert tuggya, hogy ha a békémet ve­szélyezteti, akkor megint jól be­lerúgok. Szórakozottan kotorásztam a hamuban — apró láng csapott fel, behunytam a szemem. A kö­vetkező pillanatban ott állt előt­tem. —Pardon... mi az? — dadog­tam. — Nem hallottam a kopo­gást. — Fölösleges — szólt nyugod­tan. — Az ajtó nyitva volt és tudtam, hogy úgyis tetszik várni. — Miből gondolta? —• Hogy a hamut próbálta csi­holni... Ismerem a költő urakat. Ha ők a hamuval játszanak, akkor ők a múlandóságra gondolnak. A Poe úr is erre gondolt, annál a régi versnél, amire célozni tet­szett. — Hamu... múlandóság...Poe.. Nevermore... dehát kihez van szerencsém? — A főnix vagyok — mondta jelentősen. — A hamuból feltámadott! — kiáltám megdöbbenve. — Te vagy hát? Te vagy hát az én Madaram, a jelképes Holló, ki balzsamot hozol Gileádból? ... Ó mondd... vihartól üzetél be, pihenni az enyh-helyen?... Nevermore? •— Ahogy vesszük. A Gileád­­társaságot nem ismerem, de le­hetetlen, hogy jobb feltételei legye­nek. Mindenesetre, akármilyen ajánlatot tettek, tessék meghall­gatni az enyémet. Évente fizet? Nem. Havonta? Nem. Hetente? — Ne mondja folyton, hogy tente... elalszom... — Pardon. Szóval ön naponta fizet. Olyan nevetségesen kicsi összeget, hogy észre se veszi. Ak­korát, amekkoráért nem hajolna !e. ha leejtené. Ön azonban ezen­túl ezt az összeget nem fogja el­dobálni a földre, mint egy ciga­rettavéget, hanem ön kap tőlünk egy ilyen hamutálcaszerű kis do­bozt, és ön, mint rendes ember, ezt a kis összeget ezentúl abba dobálja be naponta egyszer. Mi ezt minden hónapban eltakarítjuk az ön lakásából, ön nem is gondol rá, és ha Stenmencs meghal, az ön családja akkora összeget kap, hogy áldani fogja az emlékét. — Beszéljen! — bíztattam át­szellemülve. — Angyal, ördög, madárképben — beszélj, jós! — Na ugye? Ön erős, egészsé­ges ember, dolgozik, cselekszik ön észre se veszi, hogy eltakarít­hatjuk a lakásából azt a kis rész­letet, méghozzá egyre kevesebb lesz, automatikusan kisebbedik. A második év közepén akkora már csak az összeg, mint az első év felében. És tessék gondolni, ha a második év végén Stenmencs meghal, az összeg dupláját kapja meg a család. Sőt, ha Stenmencs az első évben hal meg, az összeg a befizetett részletek ötszázszoro­sát teszi ki. De még akkor is, ha Stenmencs a tizedik évben... — Álljon meg! — kiáltottam könnyekkel a szememben. — Áll­jon meg egy pillanatra! Álljon meg és közölje velem végre - ki az a Stenmencs? Ki az a jó­ságos nemtő, aki egy éven be lül, két éven belül, tíz éven be­lül, de mindenesetre meghal, fel­áldozza magát, csakhogy nekem és családomnak adja mindenét? Ki ez a jelképes hős, ki az én Hollóm, az én őrzőangyalom, Gileádból, kit Stenmencsnek ne­veznek az emberek idelent? És szóit a főnix, kissé sér­tődötten. — Pardon, tréfálni tetszik ve­lem. Én, úgy tudom, elég vilá­gosan szoktam beszélni. Én azt mondtam, még tagolom is, ha tetszik, hogy ha ön, Is-íen-ments, meghal... — Vagy úgy! Ha én, Isten ments, meghalok? A könnyek végre kitörtek szememből, magamhoz öleltem a szent ügynökmadarat. — Hát ennyire... ennyire fáj­na önnek az én halálom? — Hogyne. Tessék aláírni. — Isten ments! — kiáltottam, eltolva az ívet. — Nem írok alá semmit! Azt akarom, hogy ön­zetlen legyen az ön szeretete, aggodalma, féltése — hogy önzetlenül sirasson meg egykor. — No és? — mondta gúnyo­san. — Ha aztán holnap, mint afféle gutaütésre hajlamos em­ber, mégis felfordul, mint ahogy számítani lehet rá, azt akarja, mindenki leköpje a halóporát, hogy még a családjáról sem gon­doskodott? Elhültem. — Szóval, dadogtam bá­tortalanul, — ha aláírom akkor fog sajnálni? — Na hallja! Azt meghiszem! Ekkora összegnél!... amit egy­szerre kellene nekünk kifizetni!... Azt hiszem, a vezérigazgató úr is megsiratná önt! — Ide vele! Aláírtam. És a főnix, — mi­közben barna szárnya meg se rezdült, eltette az írást, — és meghajtotta magát. — Egv szavad sincs?! — ki­áltám fájdalmasan. — Mondd hát... mondd a szót legalább... a reménytelenség szavát, ha mást nem adatott mondanod. És szólt a főnix: ‘Nevem Mór’.

Next

/
Oldalképek
Tartalom