Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 7. szám
8. Fakutya vagyunk, — kiáltott Vendredi. — Hallgatjuk, adószedő úr! — „Mimi szivét“ — kérte Le Biel ritmikus kitartással. — Úgy van! a „Mimi szivét“. — Nem hagyjuk békén, míg nem énekel. Az egész társaság az adószedőre irányította akaratát. Olyan volt, mint egy fogoly a lándzsák között. Olyan mozdulatot tett, mintha a lándzsák hegyét akarná félretolni s erre minden elcsendesedett. Az adószedő az asztalra könyökölt és elénekelte a „Mimi szivét“. A refrént az egész szoba vele dúdolta. Csak a bíró maradt gondterhes. Beszéde foglalkoztatta s az általános élénkségben olyan volt, mint egy tuskó a patak közepén. A társaság hamar túltette magát ezen s a patak, ha nem tudta magával rántani, a feje felett zuhogott tovább. A kis Solangenak jó füle volt s egy ujjal kopogta ki a zongorán a „Mimi szivét“. Qudemardné asszony hirtelenében vajas és libamájpástétomos szendvicseket készített. Valahonnét egy üveg cseresznyebort húzott elő; de már senki sem csodálkozott. A poharak üresen álltak, vastag, piros gyöngy a fenekükön. A békebíró úr két mutatóujjával az asztalra támaszkodott. — Csendet kérünk! — kiabált a doktor. A bíró színtelen, nedves hangján rákezdte. Sűrű szempillái árnyékában könnyek ültek. Pár bevezető szó után mélységes zavartság vett rajt erőt. — Oh! — kiáltotta — bár csak Rivand is köztünk lenne! A lélegzete akadozni kezdett és le kellett ülnie. —- Nyugodjon meg, barátom — mondta kedvesen a doktor. — Bárcsak, — ismételte a bíró — bárcsak Rivand is köztünk lenne! Senki se merte felszólítani, hogy tovább beszéljen. Az egész társaság udvariasan megtapsolta s a bíró reszketve szorongatta a kezeket, melyeket minden oldalról feléje nyújtottak. MICSODA BOLDOGSÁG A hőség tűrhetetlen lett. Az ablakhoz mentem s Gáspárt találtam ott, aki kimondhatatlan gyengédséggel átölelt. A részegség szeme ártatlan ragyogásának nem ártott. — Nézd, — mondta — nézz oda, hogy tudnak örülni az emberek. Meglepődtem, mikor lenéztem a piacra. Az iskola és országút között gazos térség terült el. A kocsmáros asztalokat rakott ki és bort mért. Távolabb a községi pékség látszott a félhomályban. Néhány ember őrizte s ezek pipáltak, ittak, nevettek és döfködték egymás oldalát. A házakból kijöttek a népek, kezükben a levesesbögre, hogy a gyepen fogyaszszák el a levest. A gyerekek, akik élénken futkostak a csoportok között, olyanok voltak, mint a vér a húsban. Gyönyöréi éjszaka szállt le. Lámpát gyújtottak, kivilágítottak mindenfelé. Gáspár azt mondta: — Ha ezek táncra nem perdülnek, fizetek egy szivart. Táncolni ugyan nem táncoltak, de hirtelen egy harmonika sóhajtása hallatszott láthatatlanul. Valcert játszott s szinte sírt és kacagott az egész sötétség, köröskörül. A falu mögött, lábujjhegyre állva az éjjeli tájat sejthettem meg, rovarokkal és csillagokkal teli. Qudemard úr a vállunkra támaszkodott. Itt nem korteskednek a választáskor, —■ mondta hirtelen — a megye túl kicsi. Megértettük. Ban de Moussy ünnepet csinált. Nem választotta ezt az alkalmat; de nem akarta elszalasztani. Ez emlékezetes éjszakában soká ünnepelt s a szomszéd falúbelieket, akik elkésve ballagtak hazafelé, itt tartották, hogy igyanak és részt vegyenek az eseményben. Ellenállhatatlan kívánság lepett meg, hogy nyújtózzam egyet. Felkeltem és lementem. A sötétség elvakított. Alig léptem három lépést, csaknem elbotlottam, s egy éles rúgást kaptam a lábamba. — Segíts fölkelni, fiam, — hangzott a derék Demaistre úr szava. Azonnal helyesen magyaráztam e tüneményt. Az adószedő egyedül akart kimenni s a sötétben a pázsitra esett, a százszorszépek közé. Nem tudta visszanyerni egyensúlyát s most rugdosta a lábait, mint egy fölfordult cserebogár. Merőleges helyzetbe állítottam s egy pádhoz vezettem. Sokáig üldögéltünk. Az illat a vállunkra hullt és jóérzéssel vett körül. Nem gondoltam semmire, s a társam sem, azt hittem. De egyszerre gyengéden a combomra ütött és halkan így szólt: Érdekes! Ha eljön a kacagás ideje, hiába, kacagni kell. A ROSTÁN NEM MARAD SEMMI A kocsi megállt a tornác előtt. A lámpák megvilágították a ló farát; két vörös fénykúpot vetettek, amely olyan lett hirtelen, mint a légyháló, muszlincákkal és éjjeli pillangókkal tele. Mögötte mélyebb és sötétebb volt a sötétség. A csősznek Ban de Moussyban kellett töltenie az éjjelt. Mi sok jóakarattal mind fölszorítkoztunk a kocsira. Le Biel a kisülésre ült, Péchin mellé, aki az estét a kocsmárosnál töltötte, de „bírta az italt“. — Eljönnek, ugy-e, hozzánk máskor is! — kiáltott Qudemardné őnagysága. S a kerekek gurulni kezdtek, előbb a gyepen, majd a csikorgó kavicson. Öt perc múlva a lejtőhöz értünk. A fék nyikorgóit s e zajba begubódzva, mégis elért bennünket a tücskök éneke, mintha a sötét mezők hangja lenne. A beszélgetés lanyhult. Félálomban hallgattam, hogy fáradtság adta komolysággal az adószedő és a doktor hogy cserélik ki nézeteiket. E szók: társadalom, bűn, igazságszolgáltatás, kollektiv összetartás és még egy pár, rendszeres időközökben fordultak elő. A bíró, ha véleményét kérdezték, frázistöredékekkel felelt. Egy hasonlat bukkant föl bennem és hatalmába kerített: a kocsi ezzel a szüntelen rázkódással olyan, mint valami rosta. Az agyvelők, melyeket összerázott, mint a kalászokat, kiürítették tartalmukat azon a helyen, mely a testek közt fönnmaradt. A szavak ott ugráltak, pattantak, összekocódtak. Ekkor erős szél kerekedett, dühös fujtatás, amely elválasztja a magot a pelyvától és portól. A szél továbbállt és mindent magával ragadott. Semmi sem maradt a szitán. Felébredtem, még mielőtt a völgybe értünk volna. A kocsi még mindig lejtőn haladt, álommal: bokros takarmánnyal rakottam A gyeplő szabadon uszott, a ló ismerte az utat és kötelességét. A levegő friss volt, a telihold bolyongott a füvön és a tarlón.