Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 7. szám
Fakutya 7. — A keze! Szent ég! A keze! A halott jobbkeze egy fűcsomóba markolt, mely gyökerével még a földben volt. — Mi az? Mi van a kezével? — kérdezte Vendredi. — A másik! A másik! — suttogott a bíró. Mindenki a másik kézre nézett. Csuklónál le volt vágva, csak egy bőrdarab tartotta még. Egy kis zavar követte ezt az észrevételt. Nem láttuk már az egészet, hogy a részletekre figyelhessünk. A halott kabátján súlyosan száradt a fekete vér. Homlokán néhány seb ásított. Az inge nyitva volt, fehér bőre látszott egy darabon, kis tetoválással a mell alatt. Itt a kés — szólt Bizouarne, egy nyirfanyélbe illesztett erős pengét taszítva meg a lábával. — írja: „A gyanúsított eszköz megtaláltatott..Nem. ne írjon még semmit — mondta a doktor. — El kell vinni a holttestet. Vitesse el a holttestet, bíró úr. De, kedves barátom, ezt nem lehet. — Sőt! Lehet! Hívjon egy embert. — Hé! — kiáltott a bíró egy parasztra. A paraszt, aki a rét szélén állt, megrántotta a vállát és eltűnt a többi mögött. Le Biel megjegyezte: Önnek joga van embereket rekvirálni. , Hé! Ember! — kiáltott Bocquet. Hé! Hallja-e! Ezennel rekvirálom! Ez a mondás hatott. Egy paraszt szégyenlős, zavart képpel a búza közé jött. Utána nekizúdult az egész falú s a búzaföld egyszerre se félelmes, se szent nem volt már többé. — Mozgás, mozgás! — morgott Bizouame. Találtak egy talicskát s a hullát arra tették. — Mozogjatok, az istenteket — ismételgette Bizouame és mozgatta azt a csonka balkezet, amel'y az állásába és a nyugdíjába került. Nem tudták, hogy rakják fel a taligára az áldozat testét. Mondtam, fektessék keresztbe s úgy tettek. Két, négy, majd hat paraszt sietett segítségül. Először egyik sem akart szolgálatunkra lenni, most meg mind érinteni szerette volna a hullát, mind részt kért a kalandból. Egy öreg paraszt jött, aki, úgylátszik, a föld tulajdonosa, Cornet Octáv volt. — Én csak egyet látok. Hogy a búzám le van taposva. Ez nem megy ám csak úgy! — Ne zavarja az igazságszolgáltatást, — mondta neki a bíró. — Előre! — kiáltott dr. Vendredi. KEZDŐDIK A VIZSGÁLAT Lehetetlen volt alkalmas asztalt találni a megejtendő vizsgálathoz, melyet a doktor szükségesnek látott boncolásnak nevezni. — Bíró úr, ne távozzon, — hagyta meg az orvos. A hulla az iskola előtt várakozott. A kocsmáros a talicska mellett állva, pohár bort ivott. A lenyugvó nap megvilágította a teret, melyen összegyűlt a sokaság. Ezen a tanyán, amelyen nem volt városháza, az iskola volt az egyetlen középület. Betolták a taligát az udvarra ahol tízpercben a gyerekek játszanak. — Senki sem akar asztalt adni, —- mondta a csősz. — Kértem a kávéházban, a gazdaságban. .. — Jó! — szólt a doktor. — Le kell emelni az ajtót. Az iskola mellett egy házacskában állt a tűzfecskendő. Ajtaja egyik szárnyát leemelték s az udvarba hozták. A doktor levetette a kabátját, felgyűrte az ingujját; fáradhatatlan és csacska volt. Az ajtót két hordóra tették. — Segíts magadon, az Isten is megsegít, — mondta Vendredi, miközben a hullát a rögtönzött asztalra helyezték. A békebíró, az iktató és a tanító helyet foglaltak a székeken. Az adószerő Gáspárra támaszkodva jelent meg. A ház lépcsőjére telepedett, kinyújtva sovány lábait, melyeknek ugrásain nem uralkodott. Az udvar lassan megtelt. Vagy húsz paraszt akart mindenáron segíteni. Az illemhely ajtaja szünetlen csattogott. Sorjában mind bementek, hogy a kellő magatartásuk meglegyen. — Szét kellene oszlatni a tömeget, — ajánlotta Bocquet úr. — Bíró úr, — felelte Bizouarne — otthon vannak a saját udvarukban. Nem lehet szólni semmit ellene. Le Biel föltűrte az inge ujját, magam is és kinyitottuk a műszeres kazettát.- Vendredi, csak nem itt előttünk... — De, hogyne, Bocquet úr, hogyne. Most azonban megteszem megfigyeléseimet. írja: „az egyén ereje teljében van“. Ne írja még. Előbb levetkőztetjük. Ingét és nadrágját úgy kellett felhasítani. — Mégse járja elvágni egy ilyen jó nadrágot! — szólt elégedetlenül Bizouame. A kerítés túlsó oldalán elkezdtek kiabálni és kacagni. — Ó, a szerencsétlen! — Szégyen, gyalázat! — Semmit se hagynak rajta! — mondták az asszonyok. Szemük elé tartották kötényük sarkát, vagy szétnyitott ujjú kezüket. Kilenc sebet fedeztünk fel az áldozat testén. Szakkifejezésekkel voltam tele és habozás nélkül diktálni kezdtem: Merőleges sebhely a halántékon s az alkar alsó harmadán. Zúzódás a jobb médius külső részén. Megnéztük a hulla kezét is, amelyik alighogy a karján fityeget. A doktor így szólt: —• Az erek elvágattak, a halált hirtelen elvérzés okozta. Elfoglaltságunk közepette a parasztok mulattattak bennünket megjegyzéseikkel. — Jó csizmái vótak! IGYUNK, HA ITT VAGYUNK A doktor diadalmasan jelentette ki: — Uraim, végeztünk. Már vége! Mindenki elkedvetlenedett. Beállt az este, azon vitatkoztak, hova tegyék a holttestet. A tanító, habozva bár, az iskolaterem kulcsát készült átadni, mikor Qudemardné úrhölgy jelent meg az ablakban. Gyönyörű frizurája volt, tele szalagokkal. — Gaston! Gaston! Semmi szín alatt! Nem kell nekem itt nálam ez a rémség! Meg akarsz ölni. Qudemard úr a felesége szavai mögé bújt. — Tudják, milyen ideges, — ismételgette. Elhatározták, hogy a fecskendő helyiségében helyezik el a halottat. Nagy lavór vizet hoztak, hogy megmossuk a kezünket. — Várjatok, gyerekek! A doktor egy csomag antiszeptikus port húzott ki a zsebéből. — Most megfullasztom a bacillusokat — miközben szőrös karján jól fölverte a szappanhabot. Összeszedték az áldozat ruháit. Bizuarne újságpapírba csavarta kezét és belenyúlt a kabát zsebébe. Mindent a pumpa alá dugtak s helyretették az ajtót. — Uraim, — mondta a tanító — remélem elfogadnak egy korty pezsgőt? — Nem utasítjuk vissza — egyezett bele dr. Vendredi. — Kevésbé komor alkalmat óhajtottunk volna, — szólt a tanító — de túl nagy öröm és megtiszteltetés az urakat Ban de Moussyban összegyűlve látni. — Mit csináltak ezzel a gazember Chemollal? — Bezártuk ideiglenesen a nyilvános sütőkemencébe. A parasztok őrzik. — Torokgyulladásban kezeltem azt a legényt. Ki hitte volna, hogy gyilkosságra vetemedik! — Uraim, — szólt a bíró felállva — igyunk Ban de Moussy fejlődésére. — Szóljon néhány szót, bíró úr, — súgta Vendredi. — Még nem, majd mingyárt — felelte Bocquet. Felbontották a pezsgőt. A beszélgetés töredezett és zavaros lett. — Hivd le Salange-t — súgta a tanító nejének. Qudemard asszony eltűnt és visszajött, egv szégyenlősen mosolygó kislányt tolva maga előtt. — A mi kis muzsikusunk. — kiáltott Vendredi. — Én mentettem meg a tífusztól. A kislány gyorsan leült a zongorához, a zöld gyertyák közé. Eljátszotta a „Búzaföldön“ című dalt. A tanító nem titkolta elragadtatását. Szipkájával verte a taktust. Mindenki erősen tapsolt. Pezsgővel akarták kínálni a művésznőt, de pezsgő már nem volt. Qudemard úr sörért küldött. — Szóljon néhány szót, bíró úr — mondta csaknem parancsolva, a doktor. — Még nem, még nem — suttogta a bíró. És hallgataggá vált, azon gondolkodva, hogy mit is fog mondani. Le Biel félrevonta Demaistre urat. Halkan és élénken magyarázott neki. Egyszerre csak az asztalra koppantott pohara talpával és felkiáltott: — Az adószerő úr énekelni fog. Az adószerő vörös volt és zavart tetetve nevetett. — Nem, én csak magunk között énekelek! — Hát hisz itt magunk között
