Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1964 / 6. szám

Fakutya 7. TANULÓVEZETŐ Aztán nehogy összevérezd a szőnyeget! Lajos. . . idenézz. . . azt hiszem valami baj van a kormánnyal! 5 ! t t jait és azt a kérését, hogy ha lehet, ne adjanak a Pistikének sok hashajtót, mert attól vérsze­gény lesz a lába. A Z.-nek azt az üzenetet kell átadnom, hogy Miciék mégis úgy döntöttek, hogy megveszik a telket, de erről majd még részletesen írnak. Egészen egyszerű lenne min­dezt közvetlenül megírni Lon­donból Bécsbe, de úgylátszik még mindig van bennünk vala­mi ősi emlékezés azokra az idők­re, amikor a postakocsi hetekig döcögött és megbízhatóbb volt, ha az üzenetet saját küldönc vit­te. Mindegy. így legalább gazda­godtam egy élménnyel. Reggel, megérkezésem után, felhívom X.­­et. „Hallo“ mondja, hamisítatlan magyar akcentussal. „Bocsánat“, mondom én, magyarul, „X.úrhoz van szerencsém?“ A vonal túlsó végén jeges csönd, aztán X. hangja, undok, visszautasító, agresszív, majdnem goromba hangsúllyal: „Tessék??“ Zavarba jövök. Makogni kez­dek valamit, hogy a Bélától ho­zok üzenetet Londonból. Várom, hogy erre átmelegszik a hangja. De nem. A jeges csönd tovább tart. Az undok „Tessék?“ ismét felhangzik. Gyorsan elhadarom, hogy mi az üzenet. „Igen!“ mondja X.úr, mikor befejezem. Semmi több. „Hát akkor...“, mondom én, „ezzel... izé... tu­lajdonképpen. .. szóval ez volt, amiért... izé... felhívtam.“ „Köszönöm.“ mondja ő. „Vi­szontlátásra.“ Kattan a kagyló. Letette a hallgatót. Goromba fráter. Felhívom Y.-t. „A férjem nincs itthon!“ mondja egy kimért nőj hang. „Ki keresi?“ Mondom, hogy London­­donból jöttem, abban a remény­ben, hogy ez bizalmat kelt. Nem kelt bizalmat. „Tessék?“ mondja a női hang, ugyanolyan ridegen, mint X. Át­adom az üzenetet. Némán hall­gatja, majd megköszöni és meg­kérdi: „Meddig marad?“ Meg­mondom, hogy egy hétig. Jeges csönd. Utána: „Kérem, mondja meg Magdának, hogy Pistike e­­gyáltalán nem szed hashajtót, mert teljesen rendben a széklete, mióta nálunk van.“ Ennek örü­lök és gyorsan elbúcsúzom. Z.-t már úgy hívom fel, hogy gyorsan közlöm vele, Londonból vagyok itt, összesen tíz percet töltök Bécsben, csak azért, hogy neki az üzenetet átadjam és már le is teszem a kagylót, mert ro­hannom kell és esküszöm az élő Istenre, hogy soha többé nem fogom felhívni, nem akarok ta­lálkozni vele, nem akarok kér­ni tőle semmit, sőt, ha akarja küldök neki Londonból egy gár­distát, teljes medvebőrsüveggel. „Ne csodálkozz ezen“ — ma­gyarázza bécsi barátom, akinek elpanaszlom. hogy milyen kimér­tek, undokok voltak, akiket fel­tárcsáztam. „Engem naponta húszán hívnak. Ismerősök, isme­retlenek, ismerősök ismerősei és barátok ellenségei. Mindenki az­zal kezdi, hogy üzenetet hozott. És mindenki vinni akar valamit. Nem üzenetet. Ha megszólal a telefonban egy magyar hang, el­borul mindenki előtt a világ. Ez szomorú, de így van.“ Modern polgárháború ez, gon­dolom, kissé kesernyés szájízzel, amelyet a más és más országok­ban élő honfitársak vívnak, nem fegyverrel, hanem telefonhívás­sal, üzenetközvetítéssel és forint­­kiajánlással. AKI A VIRÁGOT SZERETI... A Grabenen, egy kis átjáró ol­dalán nagy tábla: „VIRÁG ITT.“ így, magyarul, vesszővel az Á-n. Kis elérzékenyülés vesz rajtam erőt. Lám, van még líra, van még romantika a magyarban. Ki­jönnek ide a rohanó világváros ezer csábítása, nylon, őrlőn, rev­­lon, nyavajon csodája közé, de közben nem veszett ki a költői véna, gondolnak arra, hogy kell a szépség és nyilván ezért írta ki ez a derék virágkereskedő ma­gyarul ide, a Graben forgatagá­ba, hogy „VIRÁG ITT“, hogy jelezze: itt kapható a magyar mezők lilioma, szegfűje, rózsá­ja, bazsalikoma. Veszek egy tucat rózsát, gon­dolom és már fordulok is be a közbe, hogy megkeressem az üz­letet. Néhány lépés után újra meglá­tom a hívogató táblát: „VIRÁG ITT“. A tábla egy kirakat olda­lában van. A kirakatban nylon ingek, esőkabát, nyakkendők, töltőtoll-sorozat, tucatnyi óra, zsebrádiók, ballonkabátok. Az üzlet felett tábla: VIRÁG. A nyitott ajtón át kiszűrődik a han­gos magyar beszéd: „Nézze, en megfestetek magának tíz vég bal­lont, fűzőidre, ha akarja, de az­tán vegye át, mert ez itt eladha­tatlan.“ Mire egy másik hang: „Legyen nyugodt, Virágkám, Pesten szeretik.“ Némán távozom, mint akiben összetörték a lírát. Pedig tulaj­donképpen örülnöm kellene, hi­szen az az otthoni látogató aki a Virágot szereti, rossz ember nem lehet. SHAW TUDJA, MIT KELL ÍRNI Bemard Shaw-nak volt egy inasa, aki kibírhatatlan fickó volt. Lopta az italt, szívta a szi­varokat, rendetlen volt. Shaw vé­­gülis megunta a dolgot és fel­mondott neki. Szeretett volna az inasnak olyan bizonyítványt ad­ni, amelyben meg is mondja, meg nem is mondja meg az iga­zat. Végül a következőket írta: „Akinek éppen ilyen inas kell, annak nagyon megfelelő.“ Gyengéd feleség

Next

/
Oldalképek
Tartalom