Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1964 / 6. szám

6. Fakutya LESZÁLLÍTOTT munkaidő — Pesti tudósítónktól — — Haza kell vinnem a feleségemet a hotelbe, úgy nézem, kicsit átfázott. . . c ( $ A szakszervezet és a kormány közötti megállapodás alapján az állami vállalatok dolgozóinak munkaidejét heti 48 óráról 44-re szál­lították le. A legújabb statisztika kimutatta, hogy az új munkaidő bevezetése óta valamennyi állami alkalmazott álmatlanságtól kari­kás szemmel jön hivatalába, fáradtnak látszik, idegesebb. Az orvosok tanácstalanul álltak szemben e ténnyel, hiszen mindenki azt várta, hogy a rövidebb munkaidő az állami alkalmazottak egész­ségi állapotára kedvező hatással lesz. A kérdést most sikerült megfejteni. Az állami alkalmazottak szak­­szervezetének főtitkára közölte a sajtóval, hogy a következő beszél­getés folyt le közötte és egy állami alkalmazott között: — Hogy van az, elvtárs, hogy maguk rosszabb bőrben vannak most, mint régebben? — Kevesebbet pihenünk. — hangzott a válasz. — Hogy-hogy? Hiszen a munkaidejük 48 óra helyett heti 44 óra? — Főtitkár elvtárs, — felelte a kérdezett, — pontosan ez a 4 óra alvás hiányzik. VAJDA ALBERT VESÉZÉS A BÉCSI ERDŐBŐL HEURIGER Kertvendéglő, egymás mellett álló hosszú asztalokkal. Minden­ki ismer mindenkit, leülnek egy­más asztalaihoz. Grüss Gott!“ mondják harsány jókedvvel és jönnek a „viertel“-ek, a negyed­liter borok, vörösek, fehérek és máris teljes a hangulat. Az Angliából érkező, hűvös mosolyokhoz és bádoghangon clöblögetett „It was a lovely eve­­ning“-ekhez szokott utas aíéltan adja át magát a heuriger hangu­latának. Kellemes nyári este van, minden asztal mellett lombos fa áll. Mindenfelé harsány beszél­getés, senki sem suttog jólnevel­­ten, mindenki vérbő és élvezi az életet. A korcsmárosné olyan, mint a Krűdy-regények vendég­­lősnéi. Csupa gömböl'yűség, kisi­mult babaarc, csillogó barna szem, két „grüberli“ az arc két oldalán. Fehér kötény takarja e­­lől. Hátul a „dimdli“ összehúzott szoknyája, bőséges idomokat in­kább hangsúlyoz, mint rejte­get. Hat asztallal odébb háromta­gú zenekar. Amatőrök. Esténként lejárnak ide, zenélni. Napköz­ben dolgoznak valahol, vagy e­­gyetemre járnak. Édeskés osztrák dalokat játszanak, Strauss valce­­reket, „Wien, Wien, nur du al­lein. ..“ A hosszú asztalok mel­lett, vállukat egymáshoz vetve, ülve ringatóznak a vendégek. A lámpák fénye csillog a vörös bor­ral telt poharakon. Mintha még élne a „Kaiser“, az öreg Ferenc József, olyan tipikusan osztrák a hangulat. Mesék a bécsi erdő­ről, bálteremben valcerező lá­nyok, hófehér testőr-egyenruhák, fény, pompa, csillogás, az oszt­rák birodalom fénykora ... ez lebeg a heuriger felett. Ekkor az egyik asztal mellől feláll valaki, odalép a három ze­nészhez és a fülükbe súg vala­mit. A zene egy másodpercre el­hallgat, aztán néhány nyiffanó hang a húrokon, utána tisztán, kis cifrázással felhangzik a „Pi­ros pünkösd napján“ dallama. Az asztalok mellett zavartala­nul folyik a beszélgetés. A rin­gatózás megszűnik, de amikor a zenészek a „Vörös bort ittam az estét“ kezdik játszani, a kezek ütemesen verik a dallamot a gya­lult faasztalokon. Az osztrák hangulat eltűnt. Gémeskút képe jelenik meg a levegőben, mintha délibáb hozta volna ide. Egy kis falusi ivó ké­pe, ahol ikszlábú asztalok mel­lett tömöttbajuszú férfiak ülnek, könyökre támasztott fejjel, ki­csit álmodozva, kicsit búsulva, de keményen és konokul, mint aki nem tudja átadni teljen ma­gát a dalnak, mert más dolga is van. Különös este ez itt a heuri­­gerben. Mintha az osztrák-ma­gyar monarchia szelleme éledt volna fel egy pillanatra. BÉCS Szép, rendezett, tiszta. Szerte­len, megbízhatatlan, kicsit talán felelőtlen is. Londonból ideér­kezve minden aprónak tűnik és izgatottnak. A merev londoni ar­cokhoz és a személytelenül hűvös mosolyokhoz szokott utas szá­mára itt mindenki egész magán­életét az arcán és gesztusain hordja. Az utca tele van olyan emberrel, akinek valami egészen fontos és halaszthatatlanul élet­bevágó dolga van. Legalábbis ez a látszat. Ha jobban utánanéz az ember, kiderül, hogy az életbe­vágó dolog az, hogy be kell ül­ni egy kávéházba, mert odajön a Sipeki és a Csobolya és meg kell beszélni a legújabb futball­­eredményeket. Szép város, de számító, mint minden szépség. A raffinált íz­léssel elrendezett kirakatok, az étvágygerjesztőén hívogató cuk­rászdák, a neonfényes hotelek, a megszámlálhatatlan mennyiség­ben rendezett kongresszusok, konferenciák, találkozások, ta­nácskozások, kiállítások, egy e­gész éven át nyitvatartó nemzet­közi vásárrá teszik a várost. Mint a szépasszony, aki nem tud egye­dül lenni, aki nem mer egyedül leülni egy szobában, mert attól fél, hogy rádöbben arra: meny­nyire sívár, felszínes, érdektelen az élete. Bécsnek mindig kell valamüyen látványosság, legyen az nemzetközi atomértekedet, vagy városközi futballmérkőzés. Itt tartanak kongresszust a világ sajtkereskedői, ide jönnek kon­­ferenciázni a „Plasztik lúdtalp­betétet a visszamaradt országok­nak“ mozgalom élharcosai. Egész idő alatt az az érzés ke­rülget, hogy a bécsi látványossá­gok rendezői, valahonnan a ma­gasból figyelnek, gondosan fel­jegyzik, hogy mennyit költők és bármely pillanatban várhatom, hogy a váltamra veregetnek és a határ felé mutatnak, mondván: „Auf wiedersehn, most már ele­get volt itt, kell a hely másnak, másnak, aki több valutát hozott, mint ön, Herr Vajda!“ TELEFONOK Bár London és Bécs között tö­kéletes telefon, telegramm és csomagszolgálat működik, lon­doni barátaim, amikor megtud­ták, hogy Ausztriába utazom, megkértek néhány szívességre. Hívjam fel X.-éket és mondjam meg, hogy Béláék augusztus vé­gén utaznak Riminibe és vissza­felé, egy kis kitérővel', megállnak Bécsben. Y.-éket is fel kell hív­nom, hogy átadjam Magda csók-

Next

/
Oldalképek
Tartalom