Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 6. szám
6. Fakutya LESZÁLLÍTOTT munkaidő — Pesti tudósítónktól — — Haza kell vinnem a feleségemet a hotelbe, úgy nézem, kicsit átfázott. . . c ( $ A szakszervezet és a kormány közötti megállapodás alapján az állami vállalatok dolgozóinak munkaidejét heti 48 óráról 44-re szállították le. A legújabb statisztika kimutatta, hogy az új munkaidő bevezetése óta valamennyi állami alkalmazott álmatlanságtól karikás szemmel jön hivatalába, fáradtnak látszik, idegesebb. Az orvosok tanácstalanul álltak szemben e ténnyel, hiszen mindenki azt várta, hogy a rövidebb munkaidő az állami alkalmazottak egészségi állapotára kedvező hatással lesz. A kérdést most sikerült megfejteni. Az állami alkalmazottak szakszervezetének főtitkára közölte a sajtóval, hogy a következő beszélgetés folyt le közötte és egy állami alkalmazott között: — Hogy van az, elvtárs, hogy maguk rosszabb bőrben vannak most, mint régebben? — Kevesebbet pihenünk. — hangzott a válasz. — Hogy-hogy? Hiszen a munkaidejük 48 óra helyett heti 44 óra? — Főtitkár elvtárs, — felelte a kérdezett, — pontosan ez a 4 óra alvás hiányzik. VAJDA ALBERT VESÉZÉS A BÉCSI ERDŐBŐL HEURIGER Kertvendéglő, egymás mellett álló hosszú asztalokkal. Mindenki ismer mindenkit, leülnek egymás asztalaihoz. Grüss Gott!“ mondják harsány jókedvvel és jönnek a „viertel“-ek, a negyedliter borok, vörösek, fehérek és máris teljes a hangulat. Az Angliából érkező, hűvös mosolyokhoz és bádoghangon clöblögetett „It was a lovely evening“-ekhez szokott utas aíéltan adja át magát a heuriger hangulatának. Kellemes nyári este van, minden asztal mellett lombos fa áll. Mindenfelé harsány beszélgetés, senki sem suttog jólnevelten, mindenki vérbő és élvezi az életet. A korcsmárosné olyan, mint a Krűdy-regények vendéglősnéi. Csupa gömböl'yűség, kisimult babaarc, csillogó barna szem, két „grüberli“ az arc két oldalán. Fehér kötény takarja elől. Hátul a „dimdli“ összehúzott szoknyája, bőséges idomokat inkább hangsúlyoz, mint rejteget. Hat asztallal odébb háromtagú zenekar. Amatőrök. Esténként lejárnak ide, zenélni. Napközben dolgoznak valahol, vagy egyetemre járnak. Édeskés osztrák dalokat játszanak, Strauss valcereket, „Wien, Wien, nur du allein. ..“ A hosszú asztalok mellett, vállukat egymáshoz vetve, ülve ringatóznak a vendégek. A lámpák fénye csillog a vörös borral telt poharakon. Mintha még élne a „Kaiser“, az öreg Ferenc József, olyan tipikusan osztrák a hangulat. Mesék a bécsi erdőről, bálteremben valcerező lányok, hófehér testőr-egyenruhák, fény, pompa, csillogás, az osztrák birodalom fénykora ... ez lebeg a heuriger felett. Ekkor az egyik asztal mellől feláll valaki, odalép a három zenészhez és a fülükbe súg valamit. A zene egy másodpercre elhallgat, aztán néhány nyiffanó hang a húrokon, utána tisztán, kis cifrázással felhangzik a „Piros pünkösd napján“ dallama. Az asztalok mellett zavartalanul folyik a beszélgetés. A ringatózás megszűnik, de amikor a zenészek a „Vörös bort ittam az estét“ kezdik játszani, a kezek ütemesen verik a dallamot a gyalult faasztalokon. Az osztrák hangulat eltűnt. Gémeskút képe jelenik meg a levegőben, mintha délibáb hozta volna ide. Egy kis falusi ivó képe, ahol ikszlábú asztalok mellett tömöttbajuszú férfiak ülnek, könyökre támasztott fejjel, kicsit álmodozva, kicsit búsulva, de keményen és konokul, mint aki nem tudja átadni teljen magát a dalnak, mert más dolga is van. Különös este ez itt a heurigerben. Mintha az osztrák-magyar monarchia szelleme éledt volna fel egy pillanatra. BÉCS Szép, rendezett, tiszta. Szertelen, megbízhatatlan, kicsit talán felelőtlen is. Londonból ideérkezve minden aprónak tűnik és izgatottnak. A merev londoni arcokhoz és a személytelenül hűvös mosolyokhoz szokott utas számára itt mindenki egész magánéletét az arcán és gesztusain hordja. Az utca tele van olyan emberrel, akinek valami egészen fontos és halaszthatatlanul életbevágó dolga van. Legalábbis ez a látszat. Ha jobban utánanéz az ember, kiderül, hogy az életbevágó dolog az, hogy be kell ülni egy kávéházba, mert odajön a Sipeki és a Csobolya és meg kell beszélni a legújabb futballeredményeket. Szép város, de számító, mint minden szépség. A raffinált ízléssel elrendezett kirakatok, az étvágygerjesztőén hívogató cukrászdák, a neonfényes hotelek, a megszámlálhatatlan mennyiségben rendezett kongresszusok, konferenciák, találkozások, tanácskozások, kiállítások, egy egész éven át nyitvatartó nemzetközi vásárrá teszik a várost. Mint a szépasszony, aki nem tud egyedül lenni, aki nem mer egyedül leülni egy szobában, mert attól fél, hogy rádöbben arra: menynyire sívár, felszínes, érdektelen az élete. Bécsnek mindig kell valamüyen látványosság, legyen az nemzetközi atomértekedet, vagy városközi futballmérkőzés. Itt tartanak kongresszust a világ sajtkereskedői, ide jönnek konferenciázni a „Plasztik lúdtalpbetétet a visszamaradt országoknak“ mozgalom élharcosai. Egész idő alatt az az érzés kerülget, hogy a bécsi látványosságok rendezői, valahonnan a magasból figyelnek, gondosan feljegyzik, hogy mennyit költők és bármely pillanatban várhatom, hogy a váltamra veregetnek és a határ felé mutatnak, mondván: „Auf wiedersehn, most már eleget volt itt, kell a hely másnak, másnak, aki több valutát hozott, mint ön, Herr Vajda!“ TELEFONOK Bár London és Bécs között tökéletes telefon, telegramm és csomagszolgálat működik, londoni barátaim, amikor megtudták, hogy Ausztriába utazom, megkértek néhány szívességre. Hívjam fel X.-éket és mondjam meg, hogy Béláék augusztus végén utaznak Riminibe és visszafelé, egy kis kitérővel', megállnak Bécsben. Y.-éket is fel kell hívnom, hogy átadjam Magda csók-
