Fakutya, 1962 (4. évfolyam, 1-13. szám)

1962-02-25 / 4. szám

Fakutya 9. GANGON ALULI HAZASSAG VIDÁM TÖRTÉNET, HÉT CSÓKKAL A FŐSZEREPBEN * ÍRTA: ROBERT MORLAND FORDÍTOTTA: VÁRALJAI PÉTER 18. FOLYTATÁS Valóban, az est sötétjében kibontakozott a magas, karcsú to­rony. Tetején világos volt egy ablak. Körbe-körbe reflektorfény hasította szét a sötétséget. — Ott biztonságban leszel. —- mondta elégedetten Dorothy. Fred hallotta, hogy valami csörren a kezében. Konyak. Dorothy és a konyakosüveg elválaszthatatlan társak. Néhány pillanat múl­va a hullámok csobbanásába és a hajómotor duruzsolásába gur­­gulázó hang vegyült. A matróz fordított egyet a kormánykeréken. A hajó orra a világítótorony felé fordult. Tíz perc múlva csendesen odasiklottak a sziklák mellé. Magas, hajlotthátú, őszhajú férfi állt a parton, kezében lámpátsal. Barázdált arcára sárgás foltokat festett a lám­pafény. Már messziről integetett és bicegve igyekezett lefelé a sziklákon. — Isten hozta magukat — mondta széles mosollyal. Szája fekete üreg volt, fognak nyoma sem volt benne. — Hello, old Mac! — kiáltotta kedélyesen Dorothy és első­nek lépett partra. Kissé imbolygott. Mac megfogta a kezét és alaposan megrázta. — Dorcthy, öreg liba — kiáltotta kedélyesen — jócskán meg­nőttél amióta nem láttalak! Fred elképedve hallgatta a párbeszédet. Azt. hogy anyját „öreg libának“ nevezzék, teljesen új volt számára. Kisegítette ap­ját, aztán a matróznak segített partravinni a bőröndöket. Csak a magas:ágos ég tudja, minek ennyi holmi egy rövid látogatáshoz? De Dorothy kiszámíthatatlan és képes ötször is átöltözni egy délelőtt, még itt is, egy világítótoronyban. A bőröndöket felvitték a toronyhoz. Az öreg Mac szenilis nevetéssel mutatta meg szobáikat. Egy szobát kapott Dorothy, egyet Herbert és Fred. Maga az öreg úgy sem alszik, majd csak reggel, amikor ők sütkérezhetnek a napon.- Készen vagyunk, ma’am, — jelentette a matróz, aki nem titkolt megvetéssel nézte a világítótorony őrét. Micsoda nyomo­rúságos élete lehet, bezárva egy toronyban. — Rendben van. — adta ki az utasítást Dorothy. - Holnap egész nap itt vagyunk, holnapután délután háromkor indulunk, mert hat órakor a perui követségen kell lennünk. — Igenis, ma’am. — tisztelgett a matróz és eltűnt a hajóka­binban. Megdörgölte két markát, aztán elővett egy üveg rumot és gondosan megnézte a címkén, hogy valódi jamaikai csempész­­rum-e. Úgylátszik elégedett lehetett a szemlével, mert szájához emelte az üveget és addig le nem tette, amíg félig ki nem ürítette. Utána megtörölte száját és tíz perc múlva hortyogva aludt a kes­keny kabinágyon. Ugyanez a tíz perc elegendő volt ahhoz, hogy Herbert, Fred és Dorothy elhelyezkedjenek szobáikban. Dorothy úgy rendel­kezett, hogy csak tegyék le a bőröndöket a szobákban, aztán együtt felmennek a reflektorokhoz, mert „az bizonyosan érdekelni fog téged, Herbert, hogy működik egy ilyen világítótorony!“ Her­bert megadóan bólogatott. Pontosan úgy vágyott arra. hogy meg­nézzen egy körbeforgó reflektort, mint arra, hogy elővetkőző le­gyen egy sztriptíz bárban. Fújtatva mászták a lépcsőket. Herbert arra gondolt, hogy legszívesebben végigvetette volna magát az ágyon, odalent, a nyirkos szobában. Ehelyett azonban lépcsőket kell mászni, neki, aki az elmúlt húsz évben nem tett ötven lépésnél többet gyalog. Ez lett volna azonban a legkisebb baj. Ha ugyanis Herbert lent marad a szobájában, akkor tanúja lehett volna annak, hogy az egyik nagy hajóbörönd fedele lassan kinyílik és a tenyérnyi nyílásból női fej kandikál elő. Néhány pillanatig hallgatózott, aztán teljesen kinyitotta a böröndöt és a lány kilépett a szobába. Becsukta maga mögött a koffer tetejét és gyors léptekkel ment ki. Benyitott egy kis kamraszerű részbe, ahol villanyfőző állt és a sa­rokban kis asztalon nagy darab sonka és három keménytojás. Villámgyors mozdulattal ragadta fel a sonkát és a tojásokat és visszament a szobába. Pontosan abban a pillanatban, amikor Herbert és társai fel­értek a tetőszobába, a reflektorokhoz, a hajókoffer mélyén elé­gedett nesz jelezte, hogy a sonka cs a kemény tojások csillapítot­ták egy éhező lány étvágyát. * A látvány valóban szép és magávalragadó, de Herbertet gyil­kos gondolatok foglalkoztatják. Az öreg világítótoronyőr lelke­sen magyarázza a re'lektor forgási sebességét, közben mekegve nevet és Dorothyra kacsintgat. — Hej, azok a régi jó idők. Dorothy, öreg liba... — mondja időnként és kezével olyanféle mozdulatokat tesz, mint akinek lángok törnek ki a szájából. Dorothy ellágyultan hallgatja, pedig az ember azt várná, hogy felcsattan és kikéri magának a bizal­maskodást. Honnan ismerik ezek egymást? — bukkan fel a gon­dolat Herbert agyában és ettől még keserűbb lesz. Érdekes, gon­dolja, miközben az öreg tűznyelő szavai sűrű masszaként gomo­lyognak körülötte, érdekes, semmit se tudok Dorothy lánykoráról. Amikor megismertem, kiszolgált egy cipőüzletben... Szülei nem éltek, valahonnan a déli államokból jött New Yorkba, ez min­den. .. — Fáradt vagyok! mondja Herbert és határozott léptekkel indul a kanyargós lépcső felé. Elég volt a mai napból. Késő este van... éjfél is elmúlt már... Lefeküdni és aludni. Nem gon­dolni semmire. Elfelejteni Dorothyt, az árúházat, a Dalmonte milliókat... elfelejteni azt az e'átkczott boszorkányt... mindent. Hal'ja, hogy Dorothy és az öreg megindulnak mögötte. — Én még itt maradok egy kicsit — szól utánuk Fred. Nem érdekli. Egyedül akar lenni. A lépcső síkos és kanyargós. Kétszer magcsúszik, alig tudja visszanyerni egyensúlyát. Arca vörös, lélekzete szaporább. A harag úgy táncol benne, mint a hullámverés a torony lábánál. Egyik hullám elül. jön a másik. Új életet kezdek, a fene aki megeszi, morogja félhangosan, ahogy bevágja maga mögött a szoba ajtáját. Dühösen rúg bele az egyik böröndbe, mintha az tehetne valamiről. Lerogy a recsegő ágy szélére. Nem gyújt villanyt. Kintről, a keskeny ablakon át bevi­lágít a hold. A falakon kusza árnyak. A levegő dohos, pedig a nyitott ablakon beárad a sós tengeri levegő. Kezébe Jemeti arcát és megpróbál teljesen kikapcsolódni. Ekkor kintről felharsan az öreg toronyőr. — Mondom, hogy itt vót, no... — Hátha máshová tetted! — feleli Dorothy. — Nézd meg a szekrényben... — Ott nincs! Nem vagyok agyalágyult, tudom, hogy idekészí­tettem. .. És mostan eltűnt... (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom