Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)
1971-07-01 / 7-9. szám
16 FÁKLYALÁNG ÜNNEPRONTÓK- OPPORTUNISTÁK 1956. október 23-án kezdődött a magyar nép legszentebb forradalma és szabadságharca, melynek során a magyar nép nemzethü fiainak példa nélkül álló véráldozatával örök emléket állított úgy az emberi, mint a nemzeti szabadságigénynek és függetlenségnek. Eme történelmi esemény természetéből eredően nemzeti történelmünk legfőbb ünnepévé vált. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc magyar és világpolitikai értékét éppen a Fáklyaláng cimü folyóiratban az elmúlt évek során számtalanszor méltatták és rögzítették az utókor számára azok a magyar szabadságharcosok és politikai gondolkodók, akik a legaktívabb részesei és vezetői voltak az 1956-os magyar forradalomnak és szabadságharcnak. Természetesen ezek a méltatások nem voltak mentesek a visszaélések ostorozásától sem, mert a pincékből előbujtak azok a “magyarul is beszélő” egyedek osztozni a hősök vérével megteremtett jussból — a glóriából, akiknek semmi közük nem volt a heroikus küzdelemhez. Ezért az önvédelem, ami egyben az ügy védelme is, részünkről jogos volt, még akkor is, ha az a vád ér bennünket, hogy örökösen kiteregetjük mások — de mindenképpen az avatatlanok — szennyesét. Az igazi szabadságharcosokat az önzetlen nemzetszolgálat, a hősi helytállás és a szerénység jellemezte 1956-ban és ez jellemzi ma is. Dicsőséggel megvívták az eddig ismert történelem legszebb harcát — s győztek, majd elbuktak az ezerszeres fizikai túlerővel és a szabad világ gyáva közönyével szemben. Ezerszámra maradtak Budapest barikádjain hősihalottaink, százak és százak indultak emelt fővel a kivégzőhely felé, ezrek és ezrek pedig a kommunista zsarnokság börtöneibe és az életben maradottak tiz és tízezer számra indultak neki a nagyvilágnak, hogy az un. szabad világ utjain keressék a magyar nemzeti föltámadás lehetőségeit. Már a kezdet kezdetén tudomásul kellett vennünk, hogy göröngyösek az utak. Csak részvét van mindenütt, de sehol sincs segitőkészség. Ez a felismerés növelte nemzeti tudatunkat és a magárahagyott ember gyötrő seznvedésével, munkával, verejtékkel és az aszkéta élet lemondásával építeni kezdtük saját magyar útjainkat, amely elvezeti a jobbsorsra érdemes magyar népet a szabadsághoz és a nemzeti függetlenséghez. Ebben a fárasztó jövőépítésben múltak az évek, újra október lett és egyik október jött a másik után, ime már tizenötödször. És találkoznunk kellett azzal a szomorú ténnyel is, hogy az un. szabad világban még ünnepelni sem engedtek bennünket magyar szabadságharcosokat. A géppisztolyok és börtönök terrorját felváltotta az árulás dijából származó idegen pénz terrorja, mert a szabad világ lelkiismerete nem tűrte és nem tűri a tetemrehivást. Az évek során egymás után születtek meg az újabb és újabb un. szabadságharcos szervezetek és velük együtt az uj “szabadságharcos vezérek” a legszolgaibb opportunista és többnyire vérségileg is idegen egyedekből. Kongresszusok és ellenkongresszusok zajlottak le. Tisztelet a kivételnek, de majdnem valamennyi mögött meghúzódott különböző titkosszolgálatok alig álcázott “támogatása”, melynek egyedüli célja az erők megosztását és a politikai zavarkeltést célozta. Ezen írásunkban nem tudjuk tételes keresztmetszetét adni megállopitásunknak, mert egy rövid cikk terjedelme nem elegendő erre, de mint cseppben a tenger úgy található meg ennek a problémának a lényege, amikor vizsgálódásunk tárgyául az 1956-os dicsőséges magyar forradalom 15. évfordulóján érzékeltetni kívánjuk a New York városában kialakult magyar emigráció keresztmetszetét: a) . NEMZETISÉGI FESZTIVÁL. (á la: Pásztor, Pogány, Lőwy és a többiek.) b) . ‘SZELLEMI KONGRESSZUS” és elmezavar. (Vaculek-Vas vári, Andreánszky és még néhány más — Lipótmezőre benevezett halandó, kormányzó, vezér, király, helytartó és talpnyaló közreműködésével.) Az alábbiakban megpróbálunk részletesebben foglalkozni ezzel a két rendezvénnyel, amelyek rendezőik saját bevallása szerint is egy azonos ünnepségsorozatnak a részei. Érdemes elgondolkozni azon, hogy magukat jobb sőt szélsőjobboldalinak kikiáltott egyedek, milyen okból egészítik ki azokat, akik közül jó néhányan fajilag nem tartoznak oda, ahová az előzőek önmagukat sorolják. Kívülről úgy látszik, mintha ebben az esetben is nyilasok keverednének zsidókkal. Volt már ilyen egyszer New York-ban, gyakorlata kisebb-nagyobb mértékben azóta is tart, de az első összeállásuk emléke azóta is kisért. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hetedik évfordulójának emlékezetére jöttek éppen össze. Kovarc Emil volt Szálasi miniszter veje, Andreánszky Károly konferált és a közös ünneplők ovációval ünnepelték Schönfeld Lázár akkori New York-i főrabbit. Mivel Pásztor László, Szálasi egyik ifjúsági vezetője volt a magyar-nyelvű főszónok igy csak természetes hogy Wagner volt New York-i polgármester a Warsó-i gettólázadásról szónokolt a díszes társaságnak, akik megtalálták egymás kezét a közös harchoz az emigrációban élő legjobb magyar szabadságharcosok bensőséges októberi megemlékezésének megbuktatására. Az akkor sem sikerült és nem fog sikerülni most sem. Akiket érdekel ez a történet — gondoljuk, hogy úgy a jobboldalon, mint a zsidók között bőven vannak ilyenek — vegyék elő néhai Kiár Zoltán idevonatkozó vezéroldalt betöltő cikkét az Ember cimü újságban. Régi felismerése a magyar nemzet sorsáért aggódó magyar szabadságharcosoknak, hogy még a legtulzóbb idegenek gyűlölete sem árt közel sem
