Fáklyaláng, 1971. január-október (12. évfolyam, 1-10. szám)
1971-07-01 / 7-9. szám
FÁKLYALÁNG 15 marty megírta a “Vén cigányt”, Petőfi a “Kutyák és farkasok dalát”, Ady azt, hogy “Én nem leszek a szürkék hegedőse”. Még támadni sem érdemes őket, csak azt mondani, hogy nincs közünk hozzájuk. Mert mit is csinálhatnak odakinn ezek a mi másodrangú kultúrképviselőink? Vagy magyarkodnak és lemosolyogtatják magukat, vagy összeülnek az ottani másodrangúakkal, mert az elsőrangúak biztos ízléssel felismerik őket és elhúzódnak tőlük, összeülnek, mondom, az ottani ilyenekkel és felfedezik, megállapítják, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz. S hogy ebből következőleg mennyire világos, hegy a magyar is egy európai kultúrnép- Még talán azt is elmondják, hogy vannak olyan alföldi falvaink, amelyeknek a külvárosát Párisnak és Londonnak hívják. De hogy milyenek ezek és hogy milyen a bennük lakó nép sorsa, arról bizonyára hallgatnak, mert az nem olyan látvány, mint a Duna a Margitszigettel vagy a Halászbástyával. Erről a nagyvilággal való ferde viszonyról mindig eszembe jut az első pofon, amit a magyar érzésem még süldő gyermekkoromban kapott. Még a háború előtt olvastam egy radikálisan 48-as újsában, hogy valami Svédek jártak Budapesten, akik nem elégedtek meg azzal, hogy megnézzék a fővárost, elvégre ez majdnem olyan mint Berlin vagy Stockholm, vagy mint a világ bármely fővárosa, legfeljebb, hogy szegényebb és talán több fekete és pocakos férfi és több rövidlábú nő járkál az utcáin, mint a svédek fővárosában. Ezek tehát kimentek a falvakba is. De persze, nehogy messze kerüljenek a dunaparti szállodától, hát csak ide Buda környékére. És meglepetve látták, hogy ezek a magyarok nem is afféle ázsiai lovas tatárok, hanem a germán fajnak egy elmaradott keleti ága és a budakeszi nyelvjárásból mindjárt germán nyelvelemzésbe fogtak. Nem tudom, mennyit túlzott az ügyben az az újság, de hogy nagy hatással volt reám, arra bizonyíték, hogy 30 év ügye-baja közt sem felejtettem el- Éspedig azért, mert lépten-nyomon eszembe juttatják a mai körülmények. Csak nemrégiben is egy franciának, mert a nyelvén nem értettem, kézzel-lábbal kellett magyaráznom, amikor egy szentistváni körmenetet végignézett, hogy azok a falusiak, akik mindjárt a papok után mennek, nem a mieink, nem a magyarok, hanem a környéki németek. Nem mintha haragudnék a németekre, sőt a falumbeli németeket nagyon is kedvelem, hanem csak azért, mert ez az igazság. Egy másik nagy tapasztalatom, ami szintén a magyarságom felismeréséhez vezetett, hogy amikor megismertem egy csomó embert, akik itt a mi népünk sorsát intézik, hát rájöttem, hogy ezeknek egy része nem magyar, másrésze rossz magyar. Ilyen tehetségeket a magyarság szépszámmal tudna adni s ezek talán annyival többet is érnének, hogy van bennük vérré vált magyar jellem és magatartás. Csak a rutin, az évszázados uralomban megszerzett biztos mozgás az, amivel fölöttünk állnak. És persze azzal, hogy jól ismerik a nyugati polgári jogrendet és tulajdonrendet, amit a mieink, úgy látszik, már nem tanulnak meg soha. Hiszen látjuk, hogy még a meggazdagodott parasztjaink és kispolgáraink is inkább dzsentrivé alakulnak, mint komoly polgárrá. Ezt nem helyeselve állapítom meg, hanem csak mint tényt jegyzem fel. Amikor ezeket így felismertem: nagy belső megnyugvás szállott meg. Hiszen nem vagyunk mi silányabbak, mint a többi népek, csak mások vagyunk. De ez a másformaság nem tudott kibontakozni belőlünk, csak egynéhány nagy magyarban. Hiszen aki itt valaki volt, az jórészt magyar, vagy szlávval beoltott magyar volt- Aki itt nemes magyar volt — nem királyi nemes, hanem nemes gondolkozású magyar, — az is a miénk, mindegy, hogy paraszti, nemesi származású volt-e. Nem sorolom fel a múlt nagy magyarjait, ismered őket, s ha rájuk gondolunk, nyugodt lélekel mondhatjuk Zrínyivel, hogy nem vagyunk alábbvalóak senkinél- Csak mások vagyunk és persze szerencsétlenek vagyunk. Szerencsétlenek vagyunk, mert magyarságunkban, ős balekségünkben néha-néha hebehurgyán cselekszünk, bolond módra nagylelküek és könnyelműek, áldozatkészek vagyunk, azért maradtunk le. Ostobán felőröltük egymást nagy testvérnépünkkel, a törökökkel, akiket egyébként arab maszlag mérgezett és rontott meg, mert sohasem bírták megemészteni a bevett idegenszellemű kultúrát. (Erre bizonyíték a mostani kemalista feltámadás.) Gondolj rá, hogy mi lett volna, ha megegyeztünk volna velük és együtt megteremtettük volna Magyar Középeurópát. Bethlen Gábor megpróbálta és megmutatta, hogy mit lehetett volna itt csinálni. Sajnos, csak egy Bethlen Gáborunk volt és a népünk is elfogyott már akkorra, nem volt kire támaszkodniok a nagy és igaz magyaroknak. Elképzelheted pedig, hogy milyen ország volna itt, és mennyi magyar élne a Kárpát medencében, ha a Hunyadiak néhány millió magyarját nem pusztítják el a törökök és a Zápolyák. De nem ábrándozzunk még visszafelé se! Most már csak a mai helyzetből kell kiindulni, mert különben sehova se érünk. Ismétlem, én nem mondom, hogy azért, mert magyarok vagyunk, általában különbek vagyunk. Dehogy: az ilyesmi gyerekes hencegés, nem magyarság, csak magyarkodás. Másutt is emberek élnek, harcolnak, verekednek, gondolkodnak és alkotnak, s nem rosszabbul, mint minálunk, hanem sok helyt jobban is. Én csak azt mondom, hogy mások vagyunk, mint ahogy a franciák, olaszok, németek, angolok mind erős, hatalmas kultúrnépek és mégis mások, más vezetési módszerekre, más közöségi magatartásra van szükségük. így nekünk is saját magunknak kell kikínlódni magunkból a nekünk megfelelő formát. És itt engedjenek meg idegenből jött vezetőink, már nem hisszük tovább, hogy mi nem vagyunk alkalmasak. Ellenkezőleg, már azt hisszük, hogy ők nem alkalmasak. Bizonyíték rá az ezeréves kínlódás és bizonyíték a mai egyhelyben ragadás. Engedjenek hát minket, hadd próbáljuk meg mi kihúzni a kátyúba ragadt magyar szekeret. Ha nekünk se sikerült, akkor majd letesszük a fegyvert és beismerjük, hogy nem erre a világra való népek vagyunk. Az idegenből jött magyarok meg segítsenek nekünk, ha igazán jó magyarok, de bocsássanak meg nekünk, a gyeplőt a saját kezünkbe szeretnénk venni, mert a mi lovaink csak a mi nyelvünket értik, csak a mi szép szavunkra vagy káromkodásunkra indítanak. Ez világos beszéd és meg kell érteniök a idegenből jött igaz magyaroknak is. Mi nem tagadunk ki senkit- Ki hányta valaha szemére a Petőfieknek, hogy ők csak olyan jött magyarok? Soha — senki. Ezekből a felismerésekből származik a biztonság, amellyel én ebben az idegen világban mozgok, s amelylyel éppúgy sok ellenséget szereztem magamnak, mint a következetes elvi szocialistaságommal- Ne feledd, amíg alkalmazkodunk, amíg jó szolgák vagyunk és megelégszünk a második hellyel, addig kedvesek vagyunk. De mihelyst teljes joggal és a magas magyarság fölényével állunk ki, már ösztönösen ellenségnek érez(folytatás a 20-ik oldalon)