Fáklyaláng, 1966. június-október (7. évfolyam, 1-12. szám)
1966-10-01 / 7-12. szám
FÁKLYALÁNG 25 szögbe állították korábbi álláspontjukkal és a Korvin Köz volt főparancsnokát más neves szabadságharcos szervezeti vezetővel az értekezlet hallgatói kispadjára ültették ugyanakkor a kétes múltú Szimonisz László kiskorú fiával és beszámíthatatlan egyedekkel kívánt szavazati alapon érvényt szerezni akaratának. Nyolc órás meddő vita után az Amerika keleti térfeléről megjelent szabadságharcos vezetők jobbnak láttuk a távozást, mert Pásztor Lászlóné hisztérkus kitörése és az elnöklő Lehoczky Judit érvelése érzékeltette velünk, hogy a történtek sokkal inkább az orvostudomány hatáskörébe tartoznak, mint a mienkbe, melyet mégjobban megerősített az a tény, hogy éppen az elnöklő Lehoczky Judit utalt Dálnoki- Veress idős korára és az abból természetesen eredhető gondolkodási zavarokra. Lehoczky Judit magánbeszélgetés során kérte Pongrátz Gergelyt a Korvin-Köz volt főparancsnokát (aki egyik gyermekének keresztapja is), hogy közölje velünk azt, hogy kényszerhatások folytán kellett ezt a részünkről minősíthetetlen szerepét elvállalnia. Közben “ismeretlen” tettesek gyalázkodó gunyverset sokszorosítottak és azt a Magyar Október 23 Mozgalom neve alatt postázták, mit a Mozgalom második számú kiadványát. Ezt az alávaló banditizmust akkor megbélyegeztük. “Mi kemény harcba kezdtünk a magyar jövőért, de harcunkat tiszteletre méltó, magasrendű szellemi fegyverekkel kezdtük és mind végig úgy is fogjuk folytatni. Az emigrációnak az a selejtje, amelyik ilyen fegyverekhez nyúl — magát a magyar nevet szennyezi be” — mondotta akkori hivatalos nyilatkozatunk. A Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség IV. Országos Kongresszusa Bostonban 1962 junus 29 és julius 1 között lezajlott. Az Előkészítő Bizottság az Intéző Bizottság határozatainak értelmében erre a Kongresszusra minden olyan alapszervezetet meghívott, amelyik a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség keretein belül működött. Sajnálatos módon az önkreált vezetők átkos tevékenysége odáig juttatta szervezetünket, hogy szinte elmondhatjuk, alig volt olyan alapszervezet, amely képes volt eleget tenni azoknak a követelményeknek, amelyek biztosították küldötteik formális kiküldését. Itt is meg kell jegyeznünk, hogy szervezetünkben lejátszódott események megerősítették bennünk azt a tudatot, hogy a megosztó tevékenységet, amely itt-ott a birósági közbeavatkozásig is elfajult egyesek arra használták fel, hogy az emigrációban megakadályozzák a magyar szabadságharcosok egymásra találását. A probléma részletes ismertetése megjelent a Fáklyaláng 1962 augusztus 20.-i számában: A Magyar Holnap Szolgálatában cimü cikkben. Egy héttel később a szakadárok is tartottak öszszejövetelt a Boston-i Kongresszus után, amelyet ők is Kongresszusnak neveztek. Látniuk kellett a Boston-i Kongresszus magas erkörcsi értékeit, amelyet a legjobb múltú szabadságharcsok és politikai tényezők megjelenése adott, amit betetőzött az a tény, hogy András Sándor volt repülő tábornok elfogadta az Amerikai Országos Szervezet elnöki pozícióját egy három tagú elnökség keretében, Pongrátz Gergely nemzetőr társelnök és szerénységem ügyvezető főtitkár minőségben. Hosszú távolsági telefon beszélgetés során ők is meghívták a legkiválóbb múltú katonát András Sándort, hogy vállalja el az elnökséget náluk a mi szervezetünk cserbehagyásával, amire a természetes válasz csak nemleges lehetett András Sándor tábornok részéről, akiben mindig meg volt az értékek iránti ítélőképesség. Ugyancsak az 1962-es évre esett az Amerikai Magyar Szövetségnek nevezett egyesület-közi szindikátus Philadelphiai Országos Konvenciója, amely sohasem létező reputációjának visszaállítására törekedett. Két írásra kell itt hivatkoznom leginkább; az első, amit a Fáklyaláng Szerkesztő Bizottsága irt a Philadelphiai Konvenció elé, a második pedig az ugyancsak a Fáklyalángban megjelent Írás ebben az ügyben a következő Konvencióval kapcsolatban, amelyet a Clevelandi Konvenció után írtam “Átment-e az Amerikai Magyar Szövetség huszadik Konvencióján a pótvizsgán?” címmel. Csak azért utalok erre a két Írásra, mert az Amerikai Magyar Szövetség vétkekben gazdag múltja után az álszabadságharcosokban keresett menedéket, de soha sem tudja tultenni magát a velünk szemben tanúsított magatartásán és azon a presztízs veszteségen, amelyet az elvesztett per jelent számára. Sem a bírói talár, sem a volt püspöki palást nem elég erkörcsileg beteg és bukott testület regenerálásához addig, amig a beteg testből ki nem operálják hat évtzed fekélyeit. A szabadságharcosok szervezeti életében létrehozott megosztással csak annyit törődtünk, hogy időről-időre fel kellett hívnunk a figyelmet arra, hogy amikor szervezeteink munkáját majom utánzással lemásolták — gyalázatosán vétettek egy szenvedő és szabadságra vágyó nép szabadsága és életérdekei ellen. Ténykedésük kimerítette a hősi vérgyalázás és hazaárulás fogalmát. Ezzel csatlakoztak a hivatásos politikusok táborához, a magát Magyar Bizottságnak nevező politikai prostitúcióhoz. Senkisem törődött az álszabadságharcosok közül azzal, hogy milyen volt politikai múltja és emigrációs szerepe Msgr. Varga Bélának, Fábián Bélának és a többieknek. Nem akartak emlékezni arra, hogy Msgr. Varga Béla 1956 október 29.-én az egyik legsötétebb moszkovita hazaárulónak nevezte a győztes magyar forradalom és szabadságharc később mártírrá vált miniszterelnökét a Daily News nevű New York-i napilapnak adott fényképes intervjujában. Azzal sem törődtek a hasonlók, hogy Fábián Béla abból élt nagyszerűen, hogy a tömegtüntetéseken magyar szabadságharcosokat tapostak meg rendőrlovak. Csak egy volt a fontos, hogy legyen “akció” a napi újságokban Fábián Béla próféciáival, mert csak arra kellett megbízóiknak mindez, hogy az úgynevezett hidegháborúban legyen ilyen is, amikor szerte a világon mindenhol tüntettek az amerikai diplomáciai testület épületei előtt a nagy metropolisokban. Kalmárok kezeibe eszköznek dobták oda a magyar forradalom és szabadságharc magas erkörcsi értékeit — igy garázdálkodhatott el a prostituált, magát hivatásosnak nevező magyar politikai emigráció milliós összegeket, amely mindig a magyar nemzeti érdekek elárulásáért folyt félhivatalos hivatalokból. Ha emlékünnepélyt rendeztünk ők dotáción rendeztek azonos időben másikat. A legszembetűnőbb példa erre a hetedik évfordulón lezajlott kettős ünnepély ügye, ahol a Szabad Európa Társaság és a Magyar Bizottságos ünnepély főszónoka Wagner polgármester a Warsói gettólázadásról beszélt, mert attól rettent talán meg, hogy az ünnepély másik szónoka Pásztor László politikai múltjához híven ellentétes hangokat üt meg és elbillen a mérleg egy olyan ünnepélyen, ahol a néhai ellenfelek összefogtak a magyar szabadságeszme ellen, amely mindig mentes volt a szélsőségektől. Nem hivatkozási keret részünkre, de ebben az egy esetben mégis ajánlhatjuk Kiár Zoltán “Az Ember” cimü lapjának ide vonatkozó passzussait. Nekünk úgy tűnt, hogy lehajtott fejjel távoztak a nagy szövetségesek és a mi ünnepélyünkön közel ezer ember megrendült lélekkel, megerősödött tudattal hagyta el az ünnepély színhelyét: “ahol egy népnek ilyen önfeláldozó fiai vannak
