Fáklyaláng, 1965. október (6. évfolyam, 1-10. szám)
1965-10-23 / 1-10. szám
12 FÁKLYALÁNG INTERVIEW Az 1956-os október-novemberi forradalom és szabadságharc kilencedik évfordulóján, hadd elevenítsük föl azoknak a tragikusan szép napoknak felejthetetlen eseményeit. A Fáklyaláng szerkesztősége az események gazdag tárházából négy epizódot hoz felszínre, amelyek hü képet adnak a forradalomról és szabadságharcról, mert azok formálói voltak az eseményeknek. A közérdeklődés reflektorfényét négy Pongrátz fiú egy-egy élményére irányítjuk. Köztudomású, hogy mind a hat Pongrátz testvér legaktívabb résztvevője volt a forradalomnak és szabadságharcnak. Közülük kérünk föl most négyet megkérdezésük sorrendjében; Ernőt, aki a forradalmi parlamenti bizottság tagja volt; Kristófot, aki egiyk legaktívabb harcosa volt a Korvin köri harcoknak; Ödönt, aki az öt tagú Karhatalmi Parancsnokságban a fegyverrel harcolók képviselője volt; s Gergelyt, aki a Korvin köz főparankcsnoka volt forradalom és szabadságharc alatt. FÁKLYALÁNG: Tudomásunk van róla, hogy hogy Te is tagja voltál annak a két tagú küldöttség amely a parlament előtti tüntetők követeléseit adta elő a Parlamentben, október 23.-án este. A Fáklyaláng olvasóit nagyon érdekelné, hogyan zajlott le a tárgyalás a Parlamentben, amelyről tudomásunk szerint nem jelent még meg eddig részletes beszámoló. Mikor csatlakoztál Te a tüntetőkhöz és hogyan jutottál el a Parlamentig. PONGRÁTZ ERNŐ: Október 23.-án délben értesültem arról, hogy a diákok tüntetést vezetnek a Bem szoborhoz. Rögtön odamentem, ahol már százezrekre menő tömeg tüntetett. Az ünnepség lefolyása után a tömeg elindult a Parlamenthez, ahol Veres Péter iró társaságában felmentem a Parlament lépcsőjének a tetejére, pontosan középen és vártunk másfél-két órát. Ott csatlakozott hozzánk Déry Tibor iró is. Akkor vetettem fel én hogy miért nem mennek be a Parlamentbe, hogy intézkedjenek. Veres Péter azt válaszolta hogy: “Öcsém, menj be te és ha veled szóbaállnak akkor mi is megyünk utánad.” Egyedül indultam be a Parlamentbe. Hosszabb dörömbölés után kinyitották az ajtót s beengedtek. Ahogy beértem az előtérbe — ahol a portások tartózkodtak — jön le a lépcsőn Kristóf “elvtárs” akinek mondtam, hogy szeretnék beszélni a miniszterelnökkel, amire azt mondta Kristóf, hogy a miniszterelnök nincs ott, de Erdei Ferenc miniszter két kiküldöttel akar beszélni. Egy diák csatlakozott hozzám második küldöttként. Ahogy Kristóffal mentünk föl a lépcsőn szidott bennünket, hogy nem ezt ígértük amikor engedélyt kértünk a felvonulásra. Erdei dolgozó szobájában fogadott bennünket és hárman Erdei, Hidas és Mekis kérdéseket tettek fel nekünk. Beszélgetés közben újabb tizenegy egyetemi hallgató jött be a terembe, amire Erdei azt mondta, hogy üljünk át a nagy tárgyaló asztalhoz. Én szemben ültem Erdeivel és kértem, hogy oltsák el azonnal a vörös csillagot a Parlament tetején, Erdei megtagadta amire azt kértem, hogy világítsák ki az egész Parlamentet. A célom az volt ezzel, hogy a kinti tömeg lássa, hogy valami történik benn. Majd azt kértem, hogy a magyar nemzeti zászlót tűzzék ki a Parlamentre kommunista címer nélkül. Ezeket teljesítették amire kértem Erdeit, hogy jöjjön ki a balkonra és tartson beszédet és jelentse be, hogy a tárgyalások megindultak a küldöttek és a kormány között. A tömeg Nagy Imrét követelte. Mikor újra bementünk fölállítottunk egy bizottságot, akiket behívtam a Parlamentbe a kinti tömegből. Az érdembeli tárgyalások ekkor kezdődtek meg. Kértem, hogy szerezzenek egy magnetofont, hogy a tárgyalások anyagát hangszalagra vehessük. Nem találtak az épületben magnetofont mire elhatároztuk, hogy hozunk egyet a Rádiótól. Minthogy a tömeg Nagy Imrét kívánta kértem Erdeit, hogy azonnal hívja föl Nagy Imrét, hogy jöjjön ide. Telefonszámát jó félóra múlva találták meg a poros akták között és én azonnal tárcsáztam a számot és átadtam a kagylót Erdeinek, hogy beszéljen vele. Erdei azt mondta neki “Itt Erdei beszél a parlamentből. Imre bácsi az épület körül van véve tüntetőkkel és Téged akarnak hallani, gyere ide.” “S mit mondjak a tömegnek?” — kérdezte Nagy Imre, mire Erdei mindent elmondott neki ami eddig történt. Én akkor elmentem a Rádióhoz egy kocsival a magtetofonért. A Rádiós fiú, aki velem volt igazolványával átjutott az ÁVH-s őrségen és egy óra múlva jött a magnetofonnal. A fiú elmondta hogy a Rádió épületét az ÁVH-sok belülről erőddé változtatták. Ekkor már az ÁVH-sok könnyfakasztó bombákat dobáltak ki, amelyből néhányat a tüntetők visszadobtak az épületbe. Nagy Imre már ott volt, mire visszaértünk a Parlamentbe, sőt már a beszédét is elmondta. Rögtön szót kértem és elmondtam, hogy a Rádiónál baj van és az ÁVH fegyveréhez nyúlt a fegyvertelen tömeggel szemben. Kértem, hogy Piros László belügyminiszter azonnal tiltsa le az ÁVH-t fegyvere használatában, mert ha nem, olyan vérengzés lesz amilyent még nem látott a világ. Az ottlévő miniszterek ezt nem tartották szükségesnek, ellenben könyörögtek nekünk, hogy alakítsunk egy parlamenti bizottságot és menjünk ki a Rádióhoz és csillapítsuk le a tömeget. Erre azt mondtam, hogy azonnal menjenek el az ülésező Politika Bizottságba (mert a közben megérkezett Erdei felesége azt súgta férjének, hogy a Politikai Bizottság már ülésezik — amit én meghallottam) és intézkedjenek, hogy a diákok 16 pontba összefoglalt követeléseit valósítsák meg. Végül is abban egyeztünk meg, hogy egy tizes bizottság elmegy a Rádióhoz, a többiek pedig a Parlamentben maradnak a tizes bizottság visszaérkezéséig. Én is bekerültem a tizes bizottságba és elmentünk a Rádióhoz, ahol fehér zsebkendőket lobogtatva kettes sorokban bementünk a Rádió épülete elé, ahol a tömeg közül már kilenc hősi halott volt. Rendkívül erőfeszítésünkbe került, hogy a tömeg hangulatot lecsillapítsuk. Életünket kockáztatva meggyőztük a tömeget, hogy az egész ügyet békésen fogjuk elintézni, mert a tárgyalások már megindultak ebben az ügyben a kormánnyal. Sokan meggyanúsítottak bennünket, hogy összejátszunk az ÁVH-val. Akkor érkezett meg Solymosi ezredes, páncélos alakulatával és ránk ordított, hogy: “Piszkos, csirkefogó lázadók, majd adok én nektek. Fegyvert tölts! Tűz!” Mindenki hasravágódott, de mi középen voltunk, s nem volt hová mennünk. Odakúsztam Solymosihoz és elmondtam, hogy mi miért jöttünk, de az eseményeket akkor már nem lehetett megállítani. A Parlamentbe miután visszamentem, már nem engedtek be.
