Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-03-15 / 1-3. szám
FÁKLYALÁNG 7 tottam, kijelentve hogy azok teljesítése nélkül pártom nem fog résztvenni a választásokban, mert azok hiányában “a magyar népnek nem adatik meg a szabadság arra, hogy kifejezésre juttassa akaratát.” A New York Times egyik következő számában, 1947 junius 16.-án a 21. oldal 2. hasábján John MacCormac ekként számolt be a követelésem körül támadt politikai hullámverésről: “Az a javaslat, amelyet a Szabadságpárt vezére, Sulyok Dezső tett tegnap, hogy t.i. a magyar választásokat külföldi ellenőrzés alatt kell megtartani annak biztosítása végett, hogy — amint mondta — azok integritása ne szenvedjen csorbát, mára dühödt reakciót váltott ki a marxista pártokból. Ries István szocialista igazságügyminiszter a javaslathoz szólva, a következőket mondta: ‘Magyarország nem tűrheti el az idegen beavatkozást belügyeibe.’” Ries nemcsak ezt jelentette ki, hanem az 1946. évi VII. t.c. alapján nyomban meg is indíttatta ellenem a bűnvádi eljárást “hazaárulás” miatt. A négy koalíciós párt pedig: A Független Kisgazdapárt, a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt összefogva ellenem és pártom ellen, megalkotta az 1947. évi XXII. t.c,-et, amely engem megfosztott választói jogomtól. Ezért nem vettem — mert jogfosztottan nem vehettem — részt az 1947 augusztus 31.-i választásokon. Mikor ennek a törvényjavaslatnak az első hire kiszivárgott, John McCormac ezt irta rólam a New York Times 1947 julius 16.-i számában: “A Szabad Nép nevű kommunista lap ma publikálta az uj választási törvény vázlatát. Ez megerősíti azt a hirt hogy a korábbi Nemzeti Egység Pártjának tagjai — ideértve Sulyok Dezsőt, a Szabadságpárt vezérét is —nem lesznek jogosultak mint jelöltek fellépni. Ez nyilvánvalóan annyit jelent, hogy el fog tűnni a közéletből az az egyetlen vezető magyar politikus, akinek megvolt a bátorsága, hogy lerántsa a leplet a most megvalósítás alatt lévő baloldali diktatúráról.” Legyen ez felelet azoknak, akik ma gyalázkodó valótlanságokat hiresztelnek arról, hogy miért nem indultam az 1947-es választásokon és hogy erőszakos kizárásom a választás jelöltjei közül mit jelentett a magyar politikai közélet számára. Helyhiány miatt nem tudom itt közölni a “Holnap” nevű, rövid de dicsőséges életet élt magyar napilapnak, a Szabadságpárt hivatalos lapjának 1947 március 15.-én megjelent első számában közölt vezércikkemet, amelynek ez volt a cime: “Mivégre vagyunk a földön?” Most elolvastam ezt a cikket és azt a kiáltványt is, amit a magyar főiskolások a forradalom kezdetén kiadtak. Ez utóbbinak teljes tartalma összesüritve megvan a Holnap első vezércikkében. A teljes lelki azonosulás tehát a forradalom között és köztem tételesen visszavezethető egészen az 1945-öt követő dekadens időig, amikor a hivatalos magyar kormány politika nem állt egyébből, mint szálláscsinálásból a bolsevizmus számára és az ut egyengetéséből annak lábai előtt. Ezt az eszmei egybeolvadást nem tudhatta meg nem történtté tenni senki, mert kitéphetetlenül benne gyökerezik az 1945-1947. évek történetében. Az elmondott tények alapján képviseli a Magyar Október 23 Mozgalom maradéktalanul és természetszerűen idekint az 1956. évi forradalomban csak fizikailag legyőzött magyar nemzetet. Mozgalmunk azonban nem klikk és nem kaszinó, mint a professzionista emigráció bizottsága, hanem élő, demokratikus organizmus. Ezért a mi alakulatunk — csakis alulról történő jelentkezéssel, de sohasem felülről gyakorolt oktroyjal — kiegészíthető és uj tagokkal megerősíthető, hogy a várható nehéz tárgyalások idején több, kellő szakértelemmel, tapasztalattal és részletmunkára is alkalmas tudással biró munkaerő álljon rendelkezésére. Tudjuk, hogy ma még összehasonlíthatatlanul több emigráns magyar érték van a Mozgalmon kivül mint azon belül. A Mozgalom vezetőiből azonban teljesen hiányzik az önzés, féltékenység és szűkkeblű elkülönülési szándék, tehát tárt karokkal fogadnak mindenkit, aki közénk akar jönni és ide is való. De tudják azt is, hogy mire vállalkoztak és ezért különös gonddal megválogatják, hogy kiket fogadhatnak be munkatársaik közé, akiknek körében a testvéri összeforrásnak egészen magasrendü szelleme uralkodik. Ez a mi utunk, amikor abból a szempontból vizsgáljuk, hogy kiknek segítségével akarjuk feladatunkat megoldani. 4. A kérdés emberi arculata. Amikor — bízva ítéletünk helyességében, szándékaink tisztaságában, az idő alkalmasságában és az összes hatalmak egyöntetű segítségében — egy a magyar történelemben szinte páratlanul álló nagy játszma keretén belül arra vállalkoztunk hogy a magyar nép javára hasznosítani fogjuk a történelem törvényszerűségét, mely az ilyen elmérgesedett kérdések megoldását, mint amilyen a magyar kérdés is, minden elmúló nappal közelebb sodorja az általunk javasolt értelmű megoldáshoz, mindenek előtt egy dogmát állítottunk magunk elé. Mélyen elménkbe véstük ugyanis az igazságot, hogy a politikum csak a humánum egy része és igazi sikerre csak az a politika vezethet, amelyik sohasem téveszti szem elől, hogy emberekkel van dolga, tehát első sorban mindig azt kell keresnie, hogy cselekedeteiből sohase hiányozzék a tiszta emberi tartalom. Noha korábbi cikkünk megjelenése után főként emiatt gáncsoltak minket, mi igenis hiszünk a szenvedés szolidaritásában, mely a kereszten vért izzadó Krisztust arra bírta, hogy oda hajoljon a mellette szenvedő emberhez és ne azt nézze benne, hogy ki volt, mielőtt a keresztre került, hanem azt, hogy annak a pórusain keresztül ugyanúgy serked ki a vér, mint az övéin. Nem hisszük, hogy a gyűlölet bármit is előbbre tud vinni és nem hisszük, hogy van valami értelme annak, ha egyes magyar politikusok innen nyelvet öltögetnek és öklöt ráznak arra az otthoni rendszerre, aminek megvalósulását mig otthon voltak, ők mozdították elő a leghatékonyabban. Nem vagyunk természetesen bájolgó széplelkek sem és nem vagyunk az “Amor omnia vincit” tétel megbabonázottjai annyira, hogy teljesen az érzelmi elemtől várnánk mindent. De tudjuk, hogy annak kihagyásával hozzá sem szabad nyúlnunk a kérdéshez, Gondoljuk meg: a terror uralma Magyarországon 1919 március 21.-én kezdődött, tehát már 44 éves. Azóta alig volt országunk életében néhány év, amikor valaki valaki ellen ne tervezett volna boszszut. Ha a magyar ellenforradalom nem szennyezte volna be magát a fehér terrorral; ha 1944 nem a fajirtás szomorú éve lett volna Magyarországon,
