Fáklyaláng, 1963. március-október (4. évfolyam, 1-9. szám)
1963-10-23 / 7-9. szám
6 FÁKLYALÁNG Ismét magyar lett a magyar, Lángol, piroslik arca, Kitűzött zászló mindenik, Amely jelt ád a harcra! Ismét magyar lett a magyar, Egy szív miijók keblében, És dobbanása rémület Az ellenség fülében! Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagyvilág Csodákat látni készül! Ismét magyar lett a magyar, S világ végéig az lesz, Vagy iszonyúan és dicsön Mind, mind egy szálig elvesz! 1848, julius. GLORIA VICTIS! Üdv néked Ifjúság! Sinka István verse Üdv néked, Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép! ki lángban és vérben születtél meg újra három nagy éjszakán vad ágyudörgésben! Melyik nép irta fel mostanában nevét igy, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja? S mely nép beszélt igy az önmaga nevében, mint angyal, mikor a harsonát fújja? Bus igájának fájára Írja hát, S mint annyiszor a megsárgult ezer évben vérrel és vassal tanítja zsarnokát. Buda, 1956. október 26. Jobbágy Károly: Felkelt a nép Felkelt a nép, hiába volt bitó fa, kegyetlen kínzás, börtön és halál. Feltámadt ö, a holt, — ki tiz év óta sírban feküdt, — ma újra talpon áll. S mily óriási! Kezével szobrokat dönt és széttépi a rabság címerét. Ő, aki eddig szolga volt a földön, parancsol, Ítél, arca fényben ég. Az, aki egyszer látta megalázva vonulni sorban, utcán birkamód — Nem ismer rá, hogy láncait lerázta S kiált: “Rabok legyünk, vagy szabadok.” Nem ismer rá az sem, ki megkötözte, Ki nem érte, hanem belőle élt. Riadtan nézi, hogy hatalmas ökle Hová zuhan, bilincsét zúzni szét. Dicsőség néked Ifjúság és hála, hogy itt a földön, ahol életünk ki nem szabad és inkább dűl halálba, már nem kell többé szégyelnünk magunk. Mondják, a Himnuszt énekelték úgy indultak a puskatüznek, S a könnygáz, meg a tűzzel telt ég nem riasztotta vissza őket. Csörgött a könnyük, talán sírtak. Csörgött a vérük, belehaltak; Diákok voltak, s ők csinálták A Dicsőséges Forradalmat! 1956 október. • Kónya Lajos: A MAGYAROKHOZ Főváros, meghajtom fejemet előtted! Most lettél e forró napokban honommá, hogy hűségből vérre menő vizsgát tettél. Áldjon meg téged a magyarok istene! Nem szántad magadat halomra lövetni, magasra emelted háromszinü zászlónk. S a megcsufolt címert szivedre öltötted, zengvén a szép Himnuszt, az évekig némát. Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Fiatalok, vulkán felcsapó lángjai, amit ti tettetek legendába illő! Láttam szép fejetek fegyverre hajolva tankok rátok szegzett tüzokádó torkát. Ültetek füstölgő falakon, csapzottan, farkasszemet nézve hősen a halállal. Március fiai, októberi ködben, éjszaka utjain lobogó szép fáklyák! Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Áldott légy, magyar nép, ki a zsarnok ellen megkínzott szivedet az utcára vitted, ropogó gerinccel egyenesedtél fel, az emberiség délceg szavait kiáltva, véreddel irtod le a szabadság nevét — áldott legyen fényes forradalmad, nemzet! Őseidhez méltó tetteid sugárzón vetődnek a világ elborult egére. Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! Halottak glóriás menete, ti küzdők, s ti ártatlan, békés, himnuszra nyílt ajkú zászlólengetök! Jajj, hogy mindig a zászlót s zászlótartót lőtte a janicsár fegyver! Testvéreink, hősi halottak, zokogva tépjük le szivünkről a vigasz kötését: vétkes, ki feledni képes életetek lengedező lángját, végső lobbanását! Verje meg az Isten, veretlen ne hagyja, lobogó hitünket ki lábbal tiporta s az idegen fegyvert ülésünkre hozta! 1956, november 2. Az alábbiakban Nagy Imre miniszterelnöknek a forradalom és szabadságharc győzelmétől kezdve
