Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
székláb-faragást. Ádámot mindez hallatlanul felingerli. Ezután jön az a jelenet, hogy az Aggastyán elveszi két nőtől olyankom gyermekét, amikor a falanszter törvénye szerint a gyermeket el kell szakítani az anyjától és állami gondozás alá kell adni. Az egyik anya történetesen Éva. Az Aggastyán utasítására a Tudós megvizsgálja a két gyermek fejalkatát és kimondja, hogy az egyiket orvosnak kell taníttatni, mig a másikból pásztor lesz. Éva tiltakozik gyermekének elvétele ellen. Ádám pártjára kel, de a gyermeket mégis elveszik anyjától, mire az elájul. Azután — mint társtalan, de uj szülésre alkalmas nőt — az Aggastyán ki akarja adni Évát annak a falanszterbeli férfinak, aki hajlandó őt ágyastársul vállalni. Ádám jelentkezik érte és magának kéri őt. A Tudós azonban ekként minősiti ezt a kapcsolatot: “Rajongó férfi és idegbeteg nő korcs nemzedéket szül. Ez nem helyes pár.” így az Aggastyán megtagadja, hogy egymásé lehessenek. Mikor Ádám — magához ölelve Évát — szót emel a szerelem jogáért, az Aggastyán kiadja az utasítást: “Mit hallgatjuk tovább? Kórházba őket!” — Lucifer csak úgy tudja megmenteni a helyzetet, hogy eltünteti az első emberpárt. Ez Orwell regényének tökéletes, igen finom előképe. Nem tudjuk, ismerte-e Orwell valaha is Az Ember Tragédiáját. De mélységes megilletődéssel el kell tűnődnünk valamin. Kisszámú népünk soraiban minden korban aránytalanul sok géniusz élt. Életükben alig tudtak érvényesülni és legtöbbnek a pályafutása balsikerek sorozata volt. Helyettük népünk élete,sorsa és jövője sokszor hitványak, legjobb esetben középszerűségek kezébe volt letéve, akiknek vezetése alatt egy nép sem emelkedhetik fel soha. Ma is igy van. Mi ennek az oka és mikor lesz ennek vége? Lesz-e egyáltalában vége? Madách nagy müvét 1859 február 17.-én kezdte el írni és 1860 március 26.-án fejezte be. A később hatalmasan kifejlődött liberálkapitalizmus még fiatalkorát élte és értelme még távolról sem volt tisztán kivehető. Még kevésbbé a szocializmusé. És ő ilyen mélyen belelátott az akkor még uj világképbe, amely majdnem mindenki más előtt rejtve volt még abban az időben. Zsenije csodálatos, de morális ereje még nagyobb, amikor hatalmas müvét ezzel tudja befejezni: “Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!” Aldous Huxley 1931-ben irta meg ebben a témakörben első müvét Brave New World címen. Ebben — mint Madách, Orwell, Wells és még igen sokan mások — ő is megjósolja “a tökéletesen megszervezett társadalmat; a tudományos kasztrendszert; a szabadakaratnak rendszeres szoktatással való eltörlését; a szolgaságot, amit a kémiai szerekkel nyújtott boldogság szabályszerű adagolásával tesznek elfogadhatóvá; az esti kurzusokon álmos fejekbe besuszterolt ortodoxiát”, amely dolgok eljövetelét feltartóztathatatlannak tartotta, de meg volt róla győződve, hogy ezek nemcsak a mi korunkban, hanem még unokáink korában sem valósulnak meg, hanem majd csak valamikor 2600-ban Krisztus után. 27 évvel később, 1958-ban irta meg azután erről a tárgyról második könyvét Brave New World Revisited cim alatt; azt a könyvet, amellyel itt tulajdonképen foglalkozni akarunk. Ennek 1. Fejezetében ezeket írja: “27 évvel utóbb, a 20. század harmadik negyedében, sokkal kevésbbé vagyok optimista, mint voltam amikor a Brave New World-ot írtam. A jóslások, amiket 1931-ben tettem, sokkal gyorsabban megvalósulnak, mint gondoltam.” — “Fejezeteimet, amelyek alább következnek, már úgy kell olvasni, hogy eszünkben tartjuk a magyar forradalmat és annak leverését, a hidrogén-bombát és azt a hatalmas összeget, amit minden ország ‘saját védelmére’ kiad és azokat a végtelen hosszú menetoszlopokat, amelyekben egyenruhás fehér, fekete, barna és sárga fiatalemberek menetelnek engedelmesen közös sírjuk felé.” Huxley előbb említett első könyvében a végcél tekintetében már azt vallotta amit majd Orwell vallani fog 1948-ban és 1950-ben, de a cél eléréséhez vezető módszereket és eszközöket érdekes módon, egészen másként látta mint az. Engedjük meg neki, hogy ezt itt ő maga mondhassa el: “George Orwell 1984 cimü könyve a jelent felnagyítva vetítette bele a jövőbe. Ez a jelen akkor magában foglalta a sztálinizmust és még élénken élt emlékezetében a nácizmus imént letűnt virágkora. A Brave New World-ot akkor Írtam, mielőtt Hitler hatalomra emelkedett volna Németországban és amikor az orosz zsarnok még nem jött teljes lendületbe. 1931-ben a rendszeres és tudományosan kidolgozott terror még nem volt az a köztudatba belerögződött, köztudott tény, mint ami már 1948- ban volt és a jövendő diktatúrát az én elképzelt világomban sokkal kevésbbé brutálisnak láttam, mint amilyennek azt Orwell olyan brilliánsan lefestette. Abban az összefüggésben, ami 1948-ra kialakult, 1984 félelmetesen meggyőzőnek látszott. De végül is a zsarnokok halandók és a körülmények változásoknak vannak alávetve. A legújabb oroszországi fejlemények, valamint a tudomány és technika legújabb fejlődése megfosztották Orwell müvét egy bizonyos fokú hátborzongató valószerüségétől. Természetes, hogy ha az atomháború bekövetkezik, az mindenkinek a jóslásait halomra dönti. De pillanatnyilag feltételezve, hogy a nagyhatalmak talán mégsem pusztítanak el bennünket, most azt mondhatjuk, hogy a helyzetkép inkább indokolja a Brave New World megvalósulását, mint egy olyan jövő kialakulását, ami az 1984-re hasonlít.” “Az, amit újabban tanultunk arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkednek az állatok általánosságban és az emberek egyes különleges esetekben, meggyőzhetett minket arról, hogy a nem-kivánatos viselkedés miatt utólag kiszabott büntetés hosszú távra tekintve sokkal kevésbbé hatályos, mint az az eljárás, ha akként akarunk kontrolt gyakorolni, hogy jutalmazzuk és ezzel erősítjük azt a magatartást, amit kívánatosnak tartunk. így tehát a terrorra alapított kormány általánosságban kevésbbé eredményre vezető mint egy olyan kormány, amelyik a nem erőszakos manipulációk módszeréhez folyamodik és ezek segítségével változtatja meg az egyes férfiak, nők és gyermekek környezetét, gondolkodását és érzelmi világát. A büntetés pillanatnyilag megállítja a nem-kivánatos magatartást, de nincs állandó hatása abban az irányban, hogy csökkentse a megbüntetett személy törekvését, hogy újra gyakorolja azt. Ezenfelül a büntetés lelki és testi mellékeredményei önmagukban épen olyan nem-kivánatosakká válhatnak, mint az a magatartás volt, ami miatt az egyénre a büntetést kiszabták. A pszicho— terápia számára súlyos problémát jelent a 19
