Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

alapon támadják, hogy azok egyértelműek a szabad­ság megtagadásával. Felállítják a tételt, hogy a szabad vállalkozás és magántulajdon elengedhetetlen kellékei a szabadságnak. Azt halljuk, hogy egyetlen olyan társadalom sem érdemli meg, hogy szabadnak nevezzék, amelyet más alapokon építenek fel. Azt a szabadságot, amit az irányítás teremt, szolgaság­nak bélyegzik; az igazságot, szabadságot és jólétet, amit az igér, kamuflázsnak mondják, amely rab­szolgaságot takar. Hiába Ígérték meg a szocialisták a szabadság országát, mert az eszközök határozzák meg a célt: a Szovjetunió, amely eszközeiként a tervezést, irányítást és ellenőrzést használta, soha­sem léptette életbe az alkotmányában megígért szabadságjogokat és valószínűleg — mondják a kri­tikusai—soha nem is fogja.” “Aki azonban az irányítás ellen fordul, az a reform ellen is fordul egyben. A liberálisok felfo­gásában ekként a szabadságeszmény degenerálódik a vállalkozás szabadságának védelméig, amit azon­ban napjainkra már fikcióvá silányitott az óriáströsz­tök és fejedelmi monopóliumok uralma. Ez a sza­badság teljességét jelenti azok számára, akiknek a jóvödelmét, kényelmét és biztonságát már nem kell emelni, viszont alamizsna-morzsává teszi a szabad­ságot a nép számára, amely hasztalanul kíván élni demokratikus jogaival, hogy oltalmat keressen ma­gának a vagyonos osztályok hatalmaskodása ellen. De ez még nem minden. A liberálisok seholsem tudták visszaállítani a szabad vállalkozást, aminek belső okokból kellett megbuknia. Törekvéseik ered­ménye az lett, hogy (a második világháború előtt) számos európai országban visszaállították a nagy­­vállalkozásokat és társul adták melléjük a fasizmus különféle válfajait. Ki akarták kapcsolni a terve­zést, irányítást és ellenőrzést, mint a szabadság veszélyeztetőit, amiket azután éppen az ő segítsé­gükkel azok alkalmaztak, akik a szabadság esküdt ellenségei voltak és azt teljesen el is törölték. De a fasizmus győzelme elkerülhetetlen volt, mert épen a liberálisok a végtelenségig elleneztek minden olyan reformot, ami magában foglalta volna a tervezést, irányítást és ellenőrzést.” “Így elkerülhetetlenné vált, hogy a világ eljus­son ahoz a konklúzióhoz, hogy magának a szabad­ságnak a lehetősége vált kérdésessé. Ha a mai komplex társadalomban egyedül az irányítás az, ami ki tudja szélesíteni és meg tudja erősíteni a szabadságot, de viszont ennek az eszköznek az al­kalmazása már ‘per se’ összeférhetetlen a szabad­sággal, akkor ez a komplex társadalomban (tehát a mai társadalmi típusban) egyáltalában nem lehet­séges.” A piacos gazdasági rendszer elejtése tehát — ami de facto megtörtént — szemtől-szembe állította az emberiséget a társadalom reális létezésével. A három történelmi irány: liberalizmus, fasizmus és szocializmus ekként viszonylatiak a társadalom re­alitásának tényéhez: a kérdés két csoportra osztja ezt a három ideológiát. Egyik oldalon áll a liberaliz­mus a másikon a fasizmus és szocializmus. Viszont a két utóbbi között a különbség első sorban nem is gazdasági természetű, hanem morális és vallásos jellegű. Még akkor is, ha látszólag azonos gazdasági elveket vallanak, nemcsak különböznek egymástól, hanem egyenesen ellentétes princípiumok megtes­tesülését jelentik. És amiben végleg elkülönülnek egymástól, az épen a szabadság kérdése. Mind a fasiszták, mind a szocialisták olyan határozott bi­zonyossággal ismerik el a társadalom realitását, mint magának a halálnak a realitását. A hatalom és kényszer alkalmazása ennek a realitásnak nél­külözhetetlen részei. Minden olyan eszmény, amely ezeket ki akarná küszöbölni a társadalom életéből, beteg és erőtlen. A kérdés, amiben végleg elkülö­nülnek egymástól, úgy szól, hogy vájjon e tény ismeretében a szabadság-eszményt fenn lehet-e tar­tani: igen vagy nem? Tehát üres szó-e csupán a szabadság, kisértet, aminek rendeltetése csak az, hogy ruinálja az embert és müvét, vagy pedig meg tudja-e erősíteni az ember a szabadságát ezeknek a tényeknek az ismeretében és törekedhetik-e an­nak kiteljesítésére az uj társadalomban anélkül, hogy üres morális illúziókat kergetne? Polányi Károly megfogalmazásában ez az a szorongató kérdés, ami a ma emberének helyzetét jellemzi. Kérdése mélyén — teljesen ellentétes szög­ből megközelítve — pontosan ugyanaz az aggodalom húzódik meg, mint Ortega fejtegetéseinek mélyén, de sokkal határozottabb reménykedéssel. Ortega társadalom-bölcselő, Polányi közgazdász. Hogyan látja ugyanezt a problémát a történetíró? Arnold ]. Toynbee, a legnagyobb élő angol hisztorikus 1948 elején Civilization on Trial címen könyvet adott ki, amelynek már a cime is elárulja, hogy a szerző alapérzülete e kérdésről szintén az, hogy aggodalommal tekint bele a történelem folyá­sába, amelynek “leglényegesebb elemei zavaros ko­runk legbensőbb rejtélyeiben találják meg eredetü­ket.” Könyve 13 fejezetet foglal magában, amelyek látszólag csak lazán összefüggő tárgyakkal foglal­koznak. A kérdést, amely minket mostani kommen­tárjaink keretében legjobban érdekel, könyve 3. Fejezetében veti fel, amelynek ezt a címet adja: “Megismétli-e a történelem önmagát?” Céljainknak megfelelően csak nagyon rövid részt idézünk belőle: “Megismétli-e a történelem önmagát? Nyugati világunkban a 18. és 19. századok folyamán szokássá vált, hogy ezt a kérdést mint akadémkius problémát időnként megvitatták. A jólétnek az a foka, amit civilizációnk azokban az időkben élvezett, bele­kápráztatta nagyapáinkat egy érdekes farizeusi szem­léletbe, aminek lényege az volt, hogy ők ‘nem olyan emberek mint a többi.’ így az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy nyugati társadalmunk men­tes azon lehetőség alól, hogy ugyanazokba a hibák­ba essék és ugyanazon baleseteket kelljen elszen­vednie, amelyek a történelem folyamán más civili­zációk romlását okozták, amelyeknek a története ma már — kezdetüktől végükig — nyitott könyv. A mi számunkra, a mi generációnk számára a régi kérdésnek váratlanul uj és igen erősen gyakorlati jelentősége merült fel. Tudatára ébredtünk annak az igazságnak (és most csodálkozunk: hogyan le­het, hogy csak egyetlen pillanatra is vakok lehet­tünk vele szemben), hogy a nyugati ember és an­nak müve semmivel sem kevésbbé sebezhető, mint azok a már elpusztult civilizációk voltak, amelyeket az asztékok, inkák, szumirok, vagy a hittiták al­kottak. És igy ma — nem minden szorongás nélkül — előkeressük a múlt írásait, hogy vájjon találunk-e bennük valamiféle útmutatást, amit meg tudunk fejteni. Vájjon ad-e számunkra a történelem bármi­féle információt arra nézve, hogy mik a saját 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom