Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
A valuták értékének helyreállítását hajszoló deflációs ideál ez lett: “Szabad gazdasági élet, erős kormány uralma alatt.” Ebből azonban csak az erős kormány valósult meg, de a szabad gazdasági életnek pontosan az ellenkezője következett el. Amikor primátust adtak a valuták restaurálásának, ez nem kevesebb áldozatot követelt, mint a szabad piacok és szabad kormányok feláldozását, amelyek pedig a liberálkapitalizmus két tartó oszlopa voltak. De a valutákat nem lehetett stabilizálni, mert már hiányoztak azok az előfeltételek, amelyek a piacos gazdasági rend uralma idején még megvoltak. 1932-ben a Népszövetségnek az aranyvaluták kérdésével foglalkozó delegációja bejelentette, hogy a valuták helyzete újból bizonytalanra fordult és ez a tény halomra döntötte a megelőző évtized összes monetáris eredményeit. Noha a liberálisok egyformán elvi ellenségei voltak az állami beavatkozásnak és az inflációnak, most hajlandók voltak már elfogadni az intervenciót abban a reményben, hogy ez utón el tudják érni az egészséges valutát. De amikor ezt az utat választották, ezzel csak még jobban kiszélesítették a válságot; a pénzügyek nyakába zúdították a tömeges gazdasági romlást — összeomlásokat, csődöket, munkanélküliséget — és az egyes nemzeti közgazdaságok tartozásait olyan magasra halmozták fel, ahol már elkerülhetetlenné vált a nemzetközi munkamegosztás még meglévő maradékainak szétfoszlása is. Ilyen körülmények között azok a szokásos érdekellentétek, amelyek a munkaadók és munkások között fel szoktak merülni, rossz fordulatot vettek. Mig a gazdasági érdekek között felmerülő ellentéteket normálisan kompromisszummal szokták elintézni, most azon tény következtében, hogy a liberálkapitalizmus széjjel-választotta egymástól a gazdasági és politikai szférákat, ezek az összecsapások nagy veszéllyé fejlődtek ki a közösség számára. A munkaadók voltak a gyárak és bányák tulajdonosai és igy közvetlen felelősséggel tartoztak a társadalomnak a termelés folytatásáért, mig a munkások tették ki ennek a társadalomnak nagy részét. így érdekeik jórészt fedezték a közösségnek mint egésznek az érdekeit. Ezért a csoport vagy osztályérdekek összecsapása paralizálta vagy az ipar szervezeteinek, vagy az államnak, vagy mind a kettőnek az akcióképességét és igy a társadalom számára beállt a közvetlen veszély esete. Az 1920-as években ez jellemezte a helyzetet. A munkásosztály beásta magát a parlamentekben, ahol — a nyugati államokban — tömegénél fogva jelentékeny szavazatszámmal rendelkezett, mig a kapitalisták az ipart építették ki erősséggé a maguk számára és onnan iparkodtak uralkodni az ország élete felett. A néptömegek erre u.n. “közvetlen akciókkal” reagáltak, beleavatkozva a gazdasági életbe, tekintet nélkül arra, hogy mit követelt volna meg az ipari élet meglévő formája. Nem kellett sokáig várni arra az időre, amikor teljes bénulás fenyegette mind a gazdasági, mind a politikai rendszereket. A népet félelemérzet fogta el és két kézzel dobta oda a vezetést bárkinek a kezébe, aki azzal kérkedett, hogy rendet tud teremteni. Senkinek sem jutott eszébe megkérdezni, hogy ennek mi lesz az ára. Eljött az idő a fasiszta megoldásra, ami a válság mélypontját jelentette. Természetesen — noha már régen learattuk a fasizmus keserű gyümölcseit — a válság még mindig 14 tart. A magyar forradalom programmja valóban érdekesen jelöl utat arra nézve, hogy merrefelé van az egészséges megoldás. De mielőtt erre rátérhetnénk, még el kell egyetmást mondanunk. * Mindenek előtt tudatosítanunk kell kissé még jobban azt a már tudott tényt, hogy a válság megdöbbenti, megfélemlíti és balsejtelmekkel tölti el századunk gondolkodóinak a lelkét. Ortega a válság magvát abban találja meg, hogy szerinte megjelent a színen a tömegember, aki vitássá teszi és nem ismeri el többé maga felett az elit uralmát. A tömegember típusának létrehozásával a 19. század civilizációját vádolja meg: “A 19. század lényegében forradalmi volt. Ez a szemlélet nem abban a jelenségben gyökerezik, amit a barrikád-jelenetek produkáltak, mert ezek csupán incidenseknek voltak tekinthetők. Sokkal inkább abban a tényben, hogy a század az átlagembert — a nagy szociális tömeget — olyan életfeltételek közé helyezte, amelyek radikálisan ellentétesek azzal, ami őket eddig mindig körülvette. Ezek a körülmények . fejtetőre állították az átlagember nyilvános egzisztenciáját. A forradalom ma nem egy, a régi rend elleni lázadásban jelentkezik, hanem egy uj rend felállításában, amely ellenkezik minden tradicionális renddel.” A tömegember jellemző és definiáló tulajdonságaiként Ortega a következőket említi meg: “A társadalom minden esetben két összetevő tényezőnek dinamikus egysége: a kisebbségé és a tömegé. A kisebbségek egyénekből vagy csoportokból állanak, akik vagy amelyek különleges kvalifikációkkal bírnak. A tömeg olyan személyeknek az összesége, akiknek nincs semmiféle kvalifikációjuk. Ezért amikor tömegeket említünk, akkor nem egyedül, vagy nem főként a dolgozó tömegekre gondolunk. A tömeg az átlagember. Ezen az utón az, ami eddig főként mennyiségi megjelölést jelentett, átalakul minőségi meghatározássá: ez lesz az átlagos szociális kvalitás. Ember, aki semmiben sem különbözik a másik embertől, hanem aki állandóan ismétli önmagát egy általános típusban.” “Korunk jellemző vonása a közhelyszerű gondolkodás, amely akként ismeri is meg önmagát, hogy közhelyszerű és biztosítva látja magát abban a tekintetben, hogy nyugodtan proklamálhassa a közhelyszerüség jogait és kikényszerithesse azok elismerését minden téren, ahol csak ezt jónak tartja.” — “A tömeg eltipor maga alatt mindent, ami különbözik tőle, mindent ami kiváló, egyéni, kvalifikált, vagy kiválasztott. Ebben találjuk meg korunk legfélelmetesebb jelenségét, akként ábrázolva azt, hogy nem akarjuk elrejteni vonásainak brutalitását. A korunk végzetében jelenlévő terrorisztikus elemet a tömegek túlnyomó és erőszakos morális felemelkedése okozza, amely hatalomra törő, legyőzhetetlen és hitszegő, mint maga a végzet, minden egyes megnyilvánulásában. A tömeg élvezi a gyönyöröket és felhasználja a berendezéseket, amelyeket a kiválasztottak csoportja talált fel és amelyek mindeddig egyedül annak használatára álltak.” — “Kiegyenlítődés korában élünk. Kiegyenlítődnek a vagyonok, a különböző osztályok kulturszinvonala és a nemek közötti különbség is ... . Ebből a szemszögből nézve a tömegek lázadása az életlehetőségek mesés megnövekedését foglalja magában, ami
