Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
I annak, hogyan nem szabad lélektani hadviselést folytatni. A ballonokba rakott cédulák szövege néha megdöbbentően együgyű volt, máskor meg egyenesen a kommunisták céljait szolgálta. Nem tudatosan, hanem azért, mert nem képességes emberek szerkesztették őket, hanem középszerűségek, akik ráadásul nem is ismerték az európai viszonyokat. Kétségtelen, hogy a Free Europe amerikai tisztviselői karában mindig voltak kitűnő emberek is. De voltak olyanok is, akik ilyen vagy olyan okból nem ütötték meg a State Departmentben megkívánt standardot és ezeket áttették a Free Europehoz. Sub-standard emberek pedig még sohasem produkáltak elsőrendű munkát. így sok esetben a Bizottság munkája nem érte el a megkívánt nívót. • Mindez azonban másodrendű kérdés. Ha ez lett volna a legnagyobb defektus, nem is volna szabad szóvátenni. A nagyobb baj az volt, hogy ez az agresszív politika az első pillanattól kezdve teljesen a levegőben lógott; nem volt semmi alapja. T.i. a második világháború befejezése óta az amerikai kormányokban soha, egy pillanatig sem volt meg az az elhatározás, hogy felszabadítják a rabnépeket, akiket — és ezt ma már igen nehéz kétségbe vonni — Franklin D. Roosevelt tudatosan és szándékosan hozott az oroszoktól függő helyzetbe. Ilyen körülmények között azonban igen súlyos bűn volt az a politika, amely zavargások felszitását tette meg a rádió-adások céljául a rabállamokban s ahoz — bizonyos premisszák beállta esetén — katonai segítséget is ígért. Azt hisszük, hogy ennyire lelkiismeretlenül nem volna szabad kezelni Közép és Keleteurópa közel 100 milliónyi népét, akiknek egyetlen bünük, hogy a földgömb veszélyes pontján születtek és mind a Kelet mind a Nyugat ténylegesen ellenségüknek bizonyult. Ez a beugrató politika nem méltó egyetlen komoly hatalomhoz sem és meg nem bocsájtható bűne azoknak, akik benne résztvettek, sőt azoknak is, akik eltűrték. * A gyengébb partner mindig olyanná hasonul, mint hatalmasabb partnere. Természetes tehát, hogy az az együttes, amely a levegőben lógó, immorális álfelszabaditó politika szolgálatát magyar oldalon vállalta, szintén nélkülözte azokat a kvalitásokat, amelyek szükségesek lettek volna, hogy bármely vonatkozásban a magyarság képviselőjeként léphessen fel. Amikor Amerikában ez a csoportosulás lét rejött, akkor itt még teljes erővel a Roosevelt féle kollaboráns politika volt érvényben, amely a világ jelenlegi válságát eredetileg szülte. Természetes, hogy amikor itt partnert kellett keresni, az amerikai kollaboráns politika a magyar volt kollaboránsokat találta erre a célra legalkalmasabbnak, mert rokonlelkek voltak és amíg lehetett, mindketten ugyanazt csinálták. 1949-ben nem értettük meg, hogy miért nem kellettek semmire sem a volt magyar kommunista-ellenes ellenállás vezetői. De ma már értjük. Egy olyan kormányzat, amelyben Harry Dexter Whitenak, Alger Hissnek, Lauchlin Currienek, Nathan Gregory Silvermasternek, Victor Perlonak, Nathan Wittnek, Michael Greenbergnek, John J. Abtnak, Lee Pressmannek, Henry H. Collins, Jr.-nak, Charles Kramernek, Solomon Adlernek, Frank Coenak, Béla Goidnak, Sonia Goidnak, Abrahan G, Silvermannek, William Ludwig Ullmannek, Harold Glassernek, Solomon Leshinskynek, Harry Magdoffnak, Allan Rosenbergnek, Donald Niven Wheelernek, Maurice Halperinnek, J. Julius Josephnek, Duncan Chaplin Leenek, Robert T. Millernek, William Z. Parknak, Bernard Redmontnak, valamint legalább még háromszor ennyi — soha le nem leplezett társuknak igen komoly, sokszor egyenesen politikát irányitó szerepe lehetett, kiokádta magából a magyar kommunista-ellenes ellenállás volt vezetőit, helyükre merő kollaboránsokat ültetett és a szokásos kommunista módszerekkel a volt ellenállókat vádolta meg kommunistasággal, hogy a tejtestvérek húzódhassanak a tűz mellé melegedni. Még a Szenátusnak is akadt egy albizottsága, amely bár jóhiszeműen, de tudatlanul kezére járt ebben egy lelkiismeretlen volt magyar újságírónak, aki büntetlenül terjeszthetett ilyen hamis vádakat. Feledve lett a tény, hogy 1946 februárban nem az lett a Magyar Köztársaság elnöke, miniszterelnöke és a parlament elnöke, akit az ország akart, hanem az, akit a Szövetséges Ellenőrző Bizottság orosz katona-elnöke erre kijelölt és meg engedett választani. Furcsán hatott, hogy itt a nemzeti akarat hőseiként ünnepelték azokat, akik valójában a szovjet-akarat produktumai voltak és azt szolgálták ki, amig kifacsart citromként el nem dobták őket. Pedig, ha nem Hány Dexter White szelleme üli meg az amerikai politikai életet, mindjárt a kezdet kezdetén fel kellett volna állítani egy elvet: akik jók voltak otthon a szovjet gyarmatosítók számára, azok már pusztán emiatt sem lehetnek jók idekint a szabad Amerika kormánya számára. Később — nehéz megállni a lejtőn — ez a gyakorlat odáig fajult, hogy a “felszabaditási mozgalom” számára a volt dezertőrök, ávós tisztek és sok szint cserélt kommunista tábornok lettek a legjobbak, sőt bizonyos helyeken az egyedül jók, mig a volt valódi ellenállókkal szóba sem álltak. Sajnos ez nem torzkép és nem túlzás. Az Amerikában élő emigráció életének 1948-tól 1961 végéig lefolyt, közel 14 éve erre a tények, példák és események tucatjait szolgáltatta. De itt nincs hely felsorolásukra. Különben sem akarjuk e tanulmány értékét tönkretenni azzal, hogy szükség nélkül neveket soroljunk fel. Neveket csak ott említünk, ahol ez elkerülhetetlen. Azt természetesen senki sem volt hajlandó beismerni a Jackson-politika végrehajtására vállalkozott magyarok közül, hogy a Münchenben 1951 november 24.-én elhangzott, politikai irányt kijelölő nyilatkozatnak nem volt semmi reális alapja. Mert rendkívül kellemetlen lett volna ezt beismerni, sőt még elhinni is azoknak, akik politikai szolgálataikért pénzt kaptak. Aki ugyanis politikai szolgálatait pénzért bocsájtja egy idegen hatalom rendelkezésére, az - bármennyire csak a pénz is legyen nála a fontos és döntő tényező — mindig azt akarja magával elhitetni, hogv ő a pénzt erkölcsileg és jogilag kifogástalan alapokon kapja. Ez a prostituáltság zsongitó ellenszere mindenfaita prostituáltnál. Ez a kis narkotikum kell még a legcinikusabb lélek számára is. Ha pedig a müncheni nyilatkozat fedezet nélküli csekk és lelkiismeretlen ugratás volt — aminthogy az volt-akkor az arra épült politika is szélhámosság volt csupán és az annak szolgálata fejében kiutalt fizetésekhez nem lehetett tisztességgel 7
