Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-12-24 / 9-12. szám
6 FÁKLYALÁNG A javaslat benyújtása tragikus helyzetet teremtett Pfeiffer Zoltán számára, amelynek végén ő elbukott és vele a magyar nemzet teljes belső szabadsága is. A törvény alapján, ami neki köszönheti létrejöttét, halálra Ítélték és felakasztották egyebek között Donáth Györgyöt, Rajk Lászlót, Papp Simont és konzervatív becslés szerint még néhány ezer embert. Életfogytiglani fegyházra ítélték Mindszenty József bíborost és szintén több ezer mást. Hosszú tartamú börtönnel sújtottak és borzalmasan megkinoztak tízezreket; köztük Kádár Jánost, Marosán Györgyöt és Kállai Gyulát. Börtönében verték agyon Ries Istvánt, a javaslat benyújtóját. Csak a legsötétebb sorstragédiákban van mása annak az Iníernónak, amelynek kapuját ez a törvény — Pfeiffer Zoltán személyes ténykedésének gyümölcse — megnyitotta és a kulcsot a “Rákosi-klikk” kezébe adta. Amikor Ries István a javaslatot benyújtotta, Pfeiffer Zoltán az Igazságügymisisztérium politikai államtitkára volt, de egyben második helyen fel volt véve annak a 71 képviselőnek a listájára is, akiknek a kizárását Rákosi a Kisgazdapárttól követelte. Ezzel együttjárt volna államtitkári állásának elvesztése is. Az első helyen az én nevem állott a listán és mögöttem mindjárt Pfeifferé. A Kisgazdapárt józan — nem sztálinista — tagjai velem együtt megdöbbentek a javaslatban elrejtett borzalmas lehetőségek láttán. A párt .3 tagú bizottságot delegált, hogy a pártközi értekezleten jelenjen meg és minden áron buktassa meg a javaslatot. Ennek a bizottságnak Vásáry István, Pfeiffer Zoltán és én lettünk a tagjai. Pfeiffernek a fair play szabályai szerint nem lett volna szabad ezt a megbízatást vállalnia, mert aláírása mint politikai államtitkáré már rajta volt a javaslaton, aminek most megbuktatására vállalkozott. Ez a kettős szerep a legtisztább tragikum magját rejti magában. De ő nem mint hős bukott el, hanem meghátrált a feladat súlya elől és egyenesen ő erőszakolta keresztül a javaslatot — pártmegbizatásával és a nemzet érdekével ellentétes útra lépve. Borzasztó még belegondolni is ebbe a bukásba, amelyet tízezrek vádló árnyai lengenek állandóan körül és olyan szenvedések követtek, amilyenek talán még a pokolban sincsenek. Mi ketten Vásáry Istvánnal — akinek lelki nagysága előtt e helyen is mélyen meg kell hajolnom — emberfeletti küzdelmet vívtunk a pártközi értekezleten a javaslat megbuktatása végett és 1946 március 7.-én, csütörtökön késő este zátonyra is juttattuk azt. Pfeiffer ezúttal passzívan és hallgatagon viselkedett. Pénteken, március 8.-án délre a Kisgazdapárt vezetősége teljes képviselői értekezletet hivott össze a parlament egyik bizottsági termébe, amelyen felkérés folytán Vásáry István elnökölt és én referáltam a javaslatot. Előadásom alapján a Kisgazdapártnak akkor jelenvolt mintegy 150 képviselője egyhangúan elutasította azt; még tárgyalási alapként sem fogadva el. Tárgyalásunk alatt Nagy Ferenc miniszterelnök rendes polgári ruhában többször bebenézett a terembe, de mindig gyorsan vissza is vonult. Utolsó ilyen alkalommal Pfeiffer Zoltán is kiment vele. Miután a képviselők végső érvénnyel elutasították a javaslatot, szétszéledtek s már csak vagy húszán voltak a teremben, amikor oda Pfeiffer Zoltán Nagy Ferenc miniszterelnök társaságában visszatért. Nagy most már parasztruhát viselt: csizmát, szűk nadrágot és ahoz való kabátot. A most következett jelenet az egyik legborzasztóbb, amely politikai pályám alatt felmerült. A miniszterelnök az asztalhoz lépett és pártelnöki jogával élve “újra megnyitotta” a képviselői értekezletet, nem egészen húsz jelenlévő képviselővel. Mindjárt Pfeiffer Zoltánnak adta át a szót. Pfeiffer önmagából kikelve ordítozott, öklével az asztalt verte és a képviselők “Anyja Istenét” szidta. Hangja rikácsolóvá vált, gyakorta elcsuklott; szemének, orrának és szájának váladéka összefolyt az arcán és együtt csörgött le a ruhájára. Azzal vádolt minket, hogy szándékosan “meg akarjuk buktatni ezt a becsületes magyar parasztot”. Közben Nagy Ferencre mutatott, aki paraszti maskarában állt ott és Pfeiffer összecsuklása után mint a párt elnöke megállapította a következőket; “A képviselői értekezlet megváltoztatta előbbi határozatát és a javaslatot eredeti formájában egyhangúan elfogadta.” Vásárynak és nekem azonban nem adta meg a szót és a valóságban határozathozatal nem történt, mert az általános zűrzavarban nem is történhetett. A gyűlés különben sem volt már határozatképes. 1946 március 12.-én Vásáryt, engem és még 19 társunkat a Kisgazdapárt Rákosi parancsára, a párt alkotmányának teljes megligálásával kizárt tagjai sorából és a legilletékesebb forrásból ezt a figyelmeztetést kaptam: “Ha nem fogom be a számat, bevisznek az Andrássy ut 60-ba, ahol a cella már készen áll számomra.” Én ugyan nem fogtam be a számat — azóta sem, sohasem — de ez nem segített: a Független Kisgazdapárt elárulta a nemzetet és a Nemzetgyűlés 1946 március 12.-én — kizáratásunk napján — egy a terror jegyével megbélyegzett ülésen, Varga Béla elnöklete alatt és Bognár József előadásában elfogadta a “hóhértörvényt”. Mindszenty József bíboros és Kádár János kommunista munkás végzete ezzel együtt és egyszerre, ugyanaljban a pillanatban pecsételődött meg. A magyarok tízezrei felett pedig szintén betelt a végzet. Pfeiffer Zoltán erőszakos közbelépése következtében győzött a “Rákosi-klikk” és megindulhatott a vérboszu. Ez lett a magyar tragédia legsötétebb fordulata. Elbuktunk két ember végzetes önkeresése és gyengesége miatt. Nagy Ferenc ugyanis jutalomképen még egy hitvány évig miniszterelnök és Pfeiffer Zoltán ugyancsak jutalmul még egy évig államtitkár tudott maradni és nem zárták őt ki a pártból. De milyen áron? Kettőjük akkori összeölelkezéséből — amelynek bilincseit azóta sem tudták és soha nem is fogják tudni szétszakítani és igy, összefogózva mennek be a történelembe — megszületett egy törvény, amelynek alapján a magyar nép ezreit végezték ki, tízezreit Ítélték börtönre és kínozták meg, százezreit kényszeritették emigrációba és millióit tették boldogtalanná. Ez határozottan nagyon sok szenvedés volt a pünkösdi királyság és autóhaszná lat egy évi meghosszabbításáért. Pfeiffer és Nagy nélkül Rákosi sohasem jutott volna abba a helyzetbe, hogy a törvényt keresztül hajtsa. 5. A szenvedés szolidaritása. Mindez a jelen pillanatban a magyar élet fókuszába az 1946. évi VII. t.c.-et állítja. Lehetetlen fel nem ismerni a tényt, hogy az elmondottak erős választófalat húznak a magyar életbe és minden magyart két — egyenlőtlen — csoport valamelyikébe