Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-08-20 / 6-8. szám
FÁKLYALÁNG 5 Legenda és valóság Szent István sírja körül Szent István halálától (1038. aug. 15.) Szent László uralmának megerősödéséig_ a trónvillongás szomorú korszaka jellemzi hazánkat. Már-rnár kipusztul a kereszténység friss vetése, oda a jogrend. Sőt, Salamon kétségbeesett küzdelme a koronáért még a nemzeti függetleségünket is komoly veszélybe sodorja. László király rendet teremt. A partütő Salamon fogságban van, s a szent király végre nyer egy kis időt, hogy gondjait befelé fordítsa. A pogányságnak már nincs ereje többé. Karja gyengül, nem bírja kardját. Hite rég eloszlott, tekintélye akár a semmi. A táltos ligete nem vonz. A nép inkább a templomokat keresi imára. Szinte elemi erővel tör fel a vágy Szent István áldott emléke után. Keresni kell a Nagy Halottat, aki újra él népe szivében, Szent László, aki eszményképét Istvánban kereste, örömmel enged népe óhajának. Alázatos kívánság nagy parancsa előtt csak meghajlás lehetséges. A csodákról suttogó nép ne várakozzék tovább. Tisztelje szentjeként nagy első királyát, annak fiát és Pannónia első vértanúit! Ez a kor egész Európában a szentek kultuszának különleges ideje. Az ember nem élhet eszmények nélkül. Az ember több, mint a hétköznapok, A dulás, fosztogatás, felégetés durva idejét békitse meg a harangzúgás. Templomok, kolostorok épüljenek. Induljon el végre a békés szántó-vetés! Az imádkozni való idő is kéri jogait. Nem lehet kitérni előle, s Szent László örömmel egyezik az idők szavával. 1083. aug. 15.-ere, István király halálának negyvenötödik évfordulójára, a szokásos törvénynapra, Fehérvárra országos zsinatot rendel el. Már előzőleg kikéri a pápa. VII. Gergely (1073-1085) engedélyét arra, hogy István királyt ünnepélyesen is szentnek tarthassa népe. A történelmi nagy pápa (Hildebrand, előző neve) örömmel járult hozzá, hogy “azok teste, akik Pannóniában elvetették a kereszténység magvait . . . felemeltessék.” (Homan-Szekfü T. 289.) Az uj magyar egyház, megalapítása óta annyi bajjal körülvéve, méltán örvendezett a fényesnek Ígérkező Nagyboldogasszonynap-i ünnpeségnek. Mindenfelől gyűlt a nép Fehérvárra, a nagy nap tiszteletére. S aki menni nem tudott saját lábán, az vonszolta vagy vitette magát a csodás gyógyulás végtelen reményében. Mert járt a hir szájról-szájra, hogy a magyar földön nyugvó szentek sírjainál is történnek csodák. Nemcsak Rómában, vagy Jeruzsálemben, “Látnak a vakok ,hallanak a siketek, járnak a bénák, tisztulnak a poklosok, gyógyulnak a gutaütöttek” — mondja a Hartvig Legenda. (Flartv. Leg. 22.) — Ne felejtse el, Olvasó, hogy a harcos, de hivő középkorban vagyunk! E kor dómot épít, keresztes hadjáratot vezet, országokat alapit — és átmenti a klasszikus Írók müveit is. Nagy és rettenetes bűneiben, szörnyű az eltévelyedésében, felemelő az útkeresésében, csodálatos a tudományszomjában és tiszta a bünbánata után. Ritkán szivbélileg gonosz, inkább fiatalosan durva. A mi mai világunk hősi gyermekkora! Aug. 15.-én a király a zsinattal 3 napos böjtöt és imát rendelt el. A harmadnapon (18.-án) kibontják István király sírját a Boldogasszony templomban. Tele templom. Ájtatos csend. Szivszaggató várakozásban király, papság s a nép. Feszültség és felemelkedett hangulat. S a kíváncsiság, akár a tengermélye. — Fel kell emelni a sirkövet, amely egyúttal a templom kövezetét is képezi. De bármennyire is erőlködnek, nem mozdul a bontó lap. Makacs és helyén marad. És ide szövődik a politika is, hiába kegyes a hangulat. — “Abban az időben ugyanis, bűneink miatt László király és atyjafia Salamon között erős viszszavonás támadt. Mely miatt Salamont elfogták és börtönben tartották, Midőn hiábba fáradtak a szent király felemelésén, egy Karitas nevű remetenő, ki a Megváltó bakony-somlyai egyháza mellett lakott és kinek abban az időben nagy volt a hire, isteni jelenésben részesülve, azt üzente a királynak, hogy ők hiába fáradnak, nem lehet a szent király ereklyéit átszállítani, mig Salamont ki nem szabadítják fogságából. Midőn ez megtörtént és megújították a háorrnnapi böjtöt, harmadnap hozzáfogtak a szent ereklyék átszállításához. Ekkor a sir főié helyezett óriási követ oly könnyen elhengeritették, mintha semmi súlya se volna.” így a Krónikás. A 18-ától számított harmadik nap pedig AUGUSZTUS HÚSZ! Ez Szent István napjának legendája és valósága egyaránt. Kinyílt a koporsó. De adjuk át megint a szót Hartvig veretes szövegének. “Maga a koporsó tele volt vöröses, mintegy olajos vízzel, melyben, mintegy megolvadt balzsamban nyugodtak a drága tetemek, Ezeket igen tiszta gyolcsba szedték össze és ezután a nedvességben sokáig keersték a gyűrűt, amely a boldog férfiú jobbján volt. Hogy könnyebben megtalálhassák, a vizet a király parancsára ezüst edényekbe kezdték átönteni. De csudálatos módon a nedvesség nem fogyott. És midőn észrevéve a csodát, visszatöltötték a vizet, a koporsó mégsem tellett meg jobban. Akkor befedték a sírboltot és imával dicsőítették Isten kegyelmét.” Most csak megszakítjuk a Krónika fonalát és röviden csak annyit, hogy számtalan csoda történt a simái. Folytassa tovább Hartvig apát. “Isten más csodatételeit, melyeket szolgája iránti szeretetböl mutatott, nem írtam meg. Nem azért mivel unnám, hanem mert az Ur jók és rosszak felett egyaránt engedi fényleni a napot és nemcsak én felettem. Mindenek javára való jótéteményeinek sokféleségét annak a számtalan tudósnak, kiket Magyarország táplál és magába foglal, ajánlom megírás végett.” (Hartv. Leg. 25.) A kedves befejezés kimondottan emberközelségbe hozza a szerzőt. Kidomborodik a középkori ember gondolkodás módja, A csodák és természetfeletti dolgok szinte a száraz tény meggyőző erejét kapják. Mindenesetre feltétlenül bizonyítják Szent István halhatatlan népszerűségét és Isten nagy szolgája voltát. A történelem megerősíti a legenda és hagyomány feltétlenül helytálló tényeit. Ha ugyan kissé prózaibban tartja elénk. Valószínűleg Szent László parancsára az áldott jobbkezet eltávolították a testtől, vagyis levágták ereklye (Folytatása a 15-ik oldalon)
