Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
tételévé, megszabadítja magát attól a legveszélyesebb kelepcétől, hogy a társadalmat pszichológiai szempontból kelljen tanulmányoznia. Ez más szóval annyit jelent, hogy nem folytatja a társadalom azon magyarázatainak tanulmányozását, amelyek az emberi lénynek mint egyénnek az analízisére vannak alapítva. Ehelyett princípiummá teszi, hogy minden analízisnek annak az elsőrendű ténynek az elismeréséből kell kiindulnia ,hogy az ember szociális természetű létező.” “Annak a ténynek, hogy Jung az embernek mint természeténél fogva szociális lénynek a definiálásával kezdi tanulmányait, gondolkodásában két fő kiindulási pontja is van. Az egyik a lélekről alkotott koncepciójának a természetében keresendő. Ugyanis a tudatalattinak mélyebb rétegeit nem az egyén élményeiből származtatja, hanem az emberiség nagy közös élményeiből és ezzel a szociális elemet a lélek eredetében is szerephez juttatja. A második pont az ő intellektuális forrásaiban van. Ez annyit jelent, hogy abból a nézetből indul ki, hogy a társadalom a primaer valóság és azért az ember tanulmányozásában annak kell az első állomásnak lennie. Minthogy ezen az utón indul el, a probléma meggondolásának nála az lesz a logikus útja, hogy előbb jön a társadalom és csak azután az egyén. Jung tehát úgy tekinti a társadalmat mint kezdettől fogva létezőt és felteszi azt is, hogy az emberi természet születésétől fogva szociális karakterű. Ezért a társadalom nála nem tanulmányozandó probléma, hanem ellenkezőleg az a létező, ami alapot ad az egyéni emberi lény megismeréséhez. Ekként tehát felvesz egy kezdeti szociológiai szemléletet és ehhez adja hozzzá a tudatalatti analízisének külön dimenzióját. De még ennél is tovább megy: a történelemről alkotott tételében felteszi, hogy az ember nemcsak szociális természetű, hanem az idők folytonosságában is mindig szociális természetű volt és maradt.” “Jung számára a társadalmi elem lényegében a tudatalattival azonosul, vagy még pontosabban meghatározva egyenlő a kollektiv tudatalatti legmélyebben fekvő rétegeivel. Hogy magyarázatát adja, miként származik és különül el az egyén a társadalomtól, felállítja azt az alapvető tételét, hogy a lélek tudatos része a tudatalattiból táplálkozik és onnan tör felszínre.” Más szóval Jung elfogása az, hogy az emberi lélek a tudatalatti tartalmát juttatja kifejezésre, amely tudatalatti azonos a társadalmi lélekkel. (:Itt ki kell jelentenünk, hogy Jung magyarázatát plauzibilisnek találjuk az egyénnek a szociálissal kapcsolatban álló magatartását illetően, de el kell magunkat attól különítenünk abban a vonatkozásban, hogy az egyéni léleknek olyan tartalma is van, amely nem a kollektiv tudatalattiból ered, hanem teljesen az ő sajátja.:) Jungnak ezek a megállapításai a mindennapi életre átfordítva annyit jelentenek, hogy az emberiség egyszerre egy szociális létezőből, vagyis egy nagy alap-rezervoárból és az abból felemelkedő egyénekből áll. A társadalomnak is megvan a maga szellemi része és ez a tudalatti lelki élet, amely az emberiségnek mint egésznek egyik alkotó eleme. Ez csak egyének utján tud kifejezésre jutni, mert 38 maga a társadalmi test nem bir olyan orgánumokkal, amelyeknek segítségével kinyilváníthatná saját pszichológiai tartalmát. Az egyén tehát a periszkóp és a hangszóró, amelyeknek segítségével a társadalom egyfelől lelki tartalmat szerez és másfelől ezt adott esetben elhatározásként kifejezésre is juttatja. A magyar forradalom esetében ez annyit jelentett, hogy a periszkóp 1945 óta leközvetitette a tudatalatti rétegbe azoknak a szörnyű élményeknek a képét, amelyeket az orosz megszállás és kommunista terror-uralom halmoztak Magyarországon öszsze. A kollektiv tudalatti megemésztette ezeket az élményeket és kiformálta a reakciókat, amelyekkel a magyar társadalom egésze azokra felelt. A reakciók gyakorlati parancsait azonban megint csak az egyének hajtották végre, akikben ezek a parancsok a kollektív tudalattival való kapcsolataik folytán tudatosultak és igy indult el a történelemnek első olyan tömegmozgalma, amely meggyőzhette a világot arról, hogy nincs többé ortegai értelemben vett tömeg és elit, hanem a politikái cselekvés szempontjából csak kollektiv társadalmi test van, amelynek mindenki szükségképen egyforma része és valahányszor a közösség érdekében való fellépésről van szó, akkor az egyénnek a kollektív gondolatot kell végrehajtania, mert a társadalom mai fejlettségi fokán már nincs más cselekvési lehetőség. És a végrehajtásra minden esetben az az egyén fog vállalkozni, akinek lelki struktúrája legjobban felfogja a nagy kollektivum pszichikai leadásait. Ezért jártak el a magyar forradalom ad hoc vezetői valamennyien akként, ahogy az a legjobban megfelelt az egész társadalom pillanatnyi igényeinek. Ez a jungi tanításra alapozott magyarázat határozottan újszerű, meglepő és bizonyosan vitatható is. De van benne igen sok megnyugtató és felemelő elem is, mert a társadalmi fejlődés igen magas fokára mutat. Ezért szolgál megnyugtatásul abban az irányban, hogy azokat, akik a nagy kollektiv tudatalatti követelményeivel ellentétesen járnak el — és ezek ma kétségtelenül a kommunista vezetők — annak hullámai el fogják a helyükről seperni, mert az ezt megakadályozni akaró külső erő nem lesz majd minden esetben olyan hatalmas, mint 1956-ban Budapesten volt. Nem tudnánk ennél plauzibilisabb magyarázatot találni arra, hogy a magyar tömegek a forradalomban miért viselkedtek akként, ahogyan viselkedtek. És azért is fordulunk szívesen ez újszerű magyarázat felé, mert opimizmusunk keretei közé illik. Igen nagy biztosítékot kell benne látnunk arra, hogy a világ a maga egészében sohasem lesz rabszolga. Sokan meg fognak halni, hogy ezt megakadályozzák, de a kollektiv tudalatti, mely az Univerzum törvényeit közvetíti az emberiség felé, a mai fejlettségi fokon végül is mindig meg fogja tudni gátolni az ember lealjasitását. * És most szeretnénk, ha ez a szerény kis irásmü nem értekezés lenne, hanem dráma, amely ezekkel a sorokkal lép feszültségének csúcspontjára, amikor a cselekményben minden ideg megfeszül, hogy exponálja a tisztán megnyilatkozó tragikumot, amely a hős életében a nagy fordulatot jelenti. És ebben a drámában a hős maga az ember, mint fenomén. A feszültség kifejezésére rövid kis részt idézünk
