Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)

1962-05-15 / 4-5. szám

Bertrand Riissellnak, korunk legtöbbet vitatott filozófusának 1952-ben megjelent Human Society in Ethics and Politics cimii müvéből. Azzal, hogy Russellt idézzük, nem foglalunk állást mellette, csak épen nem találunk nála jobb interpretátort, hogy a kor drámai feszültségét számunkra érzékeltesse. A részlet, amely itt következik, az említett mü befejező részéből való, melynek cime: “Prolog vagy epilág?”

“Ha az időt geológiai értelemben vesszük és a történelmet az evolúció produktumának tekintjük, akkor az ember valóban nagyon friss jövevény a földön. Az évek számtalan millióin keresztül csak nagyon primitiv állatok léteztek. További számtalan évmillión át fokozatosan uj típusok fejlődtek ki — halak, csuszó-mászók, madarak és legvégül az emlősök. Az ember, az a species, amelyhez történetesen mi is tartozunk, legfeljebb egymillió év óta létezik és jelenlegi észbeli tehetségét csak körülbelül ennek az időnek második felében érte el. De bármilyen újkeletű legyen is az ember megjelenése az Univerzum történetében és bármilyen újszerű legyen is magának az életnek a története, titáni hatalmának felemelkedése — amely egyszerre elrémitő és fenséges is — még sokkal-sokkal újabb keletű. Csak mintegy hatezer éve annak, hogy az ember felfedezte saját képességét a különlegesen emberi tevékenységekre. Mondhatjuk, hogy ennek a kezdetét az jelentette, amikor feltalálta az Írást és a kormány megszervezésének tudományát. A feljegyzett történelem kezdetétől fogva a haladás nem volt egyenletes, hanem visszaesések és újrakezdések váltakoztak benne. A piramisok kora után az első igazi, említésre méltó nekilendülést a görögök hozták és utánuk nem volt hasonlóan fontos előhaladás körülbelül 500 évvel ezelőttig. Az utolsó 500 év alatt a változások egyre gyorsabb ütemben következtek egymásra és legutóbb már annyira felgyorsultak, hogy egy öreg ember alig képes megérteni azt a világot, amiben ma találja magát. Majdnem lehetetlennek látszik, hogy a dolgoknak olyan állapota, amely ennyire mélyreható különbségeket árul el mindennel szemben, ami csak egyáltalában létezett, amióta első Ízben volt élő organizmus, továbbra is fenntartható legyen anélkül, hogy magával ne hozzon valamiféle megszédiilést, valamiféle katasztrofális bódulatot, ami véget vet annak az őrjítő gyorsulásnak, amely az agyat és a szivet egyaránt végtelenül kimeríti. Ez a félelem nem alaptalan: a világ jelen állapota határozottan megerősíti azt és az ellentét a rohanó jelen és a kényelmesen bandukoló múlt között erősen felcsigázza a gondolkodó historikusok képzelő erejét.”

“De ha megfeledkezünk pillanatnyi zavaró érzéseinkről és az asztronómusok szemével nézzük a világot, akkor azon kapjuk rajta magunkat, hogy úgy gondolunk a jövőre, mint amelyik még átterjed számtalan uj, tervezett geológiai korszakra is. Nincs olyan nyilvánvaló ok a fizikai természetben, ami lehetetlenné tenné számunkra, hogy itt lakhassunk még ezen a plánétán további egymillió éven keresztül és ha az ember át tudja vészelni azokat a veszélyeket, amelyeket saját őrültségei teremtettek, nincs rá semmi ok, hogy miért ne folytathatnánk azt a diadalutat, amelyre a legutóbbi időkben ráléptünk. Amennyire jelenlegi tudásunk mutatja, az ember sorsa a további sok évmillión keresztül a

saját kezébe van letéve. Az emberen múlik, annak elhatározása, vájjon belezuhan-e a katasztrófába, vagy pedig sohasem álmodott magasságokba emelkedik.”

Azt gondoljuk, hogy ezekben a sorokban kitünően van exponálva az ember drámája a mai adott történelmi pillanatban.

*

Mindaz, amit eddig ebben a kommentárban elmondtunk, arra kötelez minket, hogy feleljünk erre a kérdésre. Másként cselekedvén megfutamodnánk a felelősség elől, amit e kis tanulmány megírásával önként vállaltunk magunkra.

Az emberiség életének a második világháború óta bekövetkezett fordulatai kétségtelenül parancsoló szükséggé teszik egy uj, szocialista világrend felépítését, abban az értelemben, ahogyan a szocializmust Polányi Károly meghatározza: “A szocializmus, lényegét tekintve, az ipari civilizációban benne rejlő az a törekvés, hogy túlhaladja az önmagát szabályozó piac rendszerét azáltal, hogy tudatosan alárendeli azt a demokratikus társadalomnak. Ez természetes megoldást jelent az ipari munkásság számára, amelyik nem tudja megérteni, miért ne lehetne a termelést közvetlenül is szabályozni és miért kell a piacnak többnek lennie, mint hasznos, de alárendelt jelentőségű alkotó elemnek egy szabad társadalomban. Az emberi közösségnek mint egésznek szempontjából nézve a szocializmus pusztán csak folytatása annak a törekvésnek, hogy a társadalmat kivételesen emberi viszonylattá tegyék a személyek közöt, ami mindig is össze volt kapcsolva Nyugat-Európában a keresztény tradíciókkal. A gazdasági rendszer szempontjából azonban ez a szocializmus radikális szakítást jelent a közvetlen múlttal, mert felhágy azzal a törekvéssel, hogy a privát tőke-nyereséget tegye meg a termelő tevékenység legfontosabb ösztönző rugójává és nem ismeri el a magánszemélyek diszpozíciós jogát arra, hogy a legfontosabb termelő eszközök felett ők rendelkezhessenek.”

Az 1956. évi magyar forradalom ezeknek az elveknek a megvalósítását irta tépett, de dicsőséges zászlajára és ma már — részben emiatt is, de részben 1947 óta fokozatosan kialakult politikai fejlődése és meggyőződése alapján és látva, hogy mi történik a világban — ez a hite és programmja e kommentárok szerzőjének is.

Ez a szocializmus részben és főként Robert Owen, részben pedig Claude Henri de Rouvroy de Saint-Simon szocialista elvein épül fel, amelyek radikálisan különböznek a Marx-Engels féle u.n. szocializmus elveitől; nem hirdetnek osztályharcot, nem törekednek a proletáriátus diktatúrájára, nem ismerik a terrort, nem gyilkolnak és nem rabolnak, nem akarnak rabszolga-táborokat és nem hazugok. Főként pedig: az emberiség jövőjét építő műhelyükben ott van legalább az a parányi szeretet is, amely Loren Eiseley szerint ott volt az őstörténelem éjszakájából felénk elindult primitiv embercsoport körében is — sőt annál sokkal több szeretet, mert ma már abból sokkal többre is van szükség.

Robert Owen volt az egyedüli, aki a piacos gazdasági rendszer kialakulásának kezdő időszakában megértette és átérezte azt a súlyos megpróbáltatást, amit az a nem-tőkés osztályok számára jelentett. “Az iparosodott társadalom lényegének megértésében — mondja Polányi Károly — senki sem ha-39