Fáklyaláng, 1962. március-december (3. évfolyam, 1-12. szám)
1962-05-15 / 4-5. szám
utolsó fagyos naptól. Az az éjszaka, amelyből jövünk, sokkal szörnyűbb volt és az formált ki minket erre a mostani útra, ehhez képest alakitotta ki elménket és eszerint osztotta ki a terheket, amelyeket hordoznunk kell.... Ha nem hiszünk utunk céljában, akkor annak valóban vége, akkor az utón mögöttünk kullogó árnyék beér minket, szembefordul velünk és megállít.... A vágy az ami mindig előre visz és ez a vágy — amikor az országúton járunk — nem rajtunk kívül él hanem sziveinkben.... A mi utunk felfelé vezet. . . Ezé az optimizmusé a jövő! Hogy az embernek mint egyéni létezőnek történelmi pályafutása korántsem ért véget, hanem felfelé ívelő merész utón fut tovább, arról mélyen meggyőzheti minden olvasóját Pierre Teilhard de Chardin francia biológusnak és paleontológusnak — egyben jezsuita szerzetesnek —1955 decemberében megjelent s azóta régen világhírre emelkedet könyve: The Phenomenon of Man (Az ember mint fenomén). Páter Teilhard az első nagy katolikus iró, aki olyan filozófiát épített fel, amely össze egyezteti a keresztény teológiát a fejlődéstan tudományos elméletével és a vallásos élmény tényeit összekapcsolja a természettudomány tételeivel. Könyvéhez Sir Julian Huxley irt bevezetést és a könyv tartalmi ismertetésénél főként erre támaszkodunk. A mü abból indul ki, hogy az ember a földön a maga egészében jelenség, fenomén, ha tehát valaki meg akarja őt ismerni, akként kell megközelítenie, mint általában minden fenomént, amelyikkel tudományos módszerek szerint kívánunk foglalkozni. Az emberiséget magát és annak minden megnyilatkozását, beleértve történelmét és az u.n. emberi értékeket is, tudományos vizsgálat alá kell vetni. Második és legfundamentálisabb tétele pedig az, hogy elengedhetetlenül szükséges a kérdés fejlődéstani alapon való megközelítése, mert a fenoménok sohasem statikusak, hanem mindig vagy önmagukban álló folyamatok, vagy valamely folyamat részei. A különböző tudományágak máig elért eredményei már világosan igazolják, hogy magát az Univerzumot is úgy kell tekinteni mint egy gigantikus folyamatot, amelyben meg lehet különböztetni a keletkezés fázisát, a létezés uj fokozataihoz való megérkezés fázisait, az elrendeződés fázisait, amelyeket megfelelően vagy születésnek vagy fejlődésnek kell nevezni. A fejlődésben az ember, mint jelenség szempontjából négy fokozatot állít fel: 1. mielőtt az élet megjelent a földön; 2. az élet megjelenése; 3. a gondolkodás megjelenése; 4. az élet fennmaradása az első kezdettől fogva napjainkig és folytatódása a jövőben. Páter Teilhard az emberi életet a földön mintegy 190 ezer évre viszi vissza, mig magát a föld korát a legújabb tudományos kutatások eredményeivel egybehangzóan 500 millió évre teszi. Az emberiség életében legjellegzetesebb vonásnak az “összeborulás”, “összeilleszkedés”, “egymásba fonódás” jelenségét tartja, annak egész fejlődése során. Ez akadályozta meg mind a centrifugális, mind a centripetális tendenciák túlságos kiéleződését. Ez akadályozta meg az emberfajták túlságos differenciálódását és végül is a differenciálódás mégis bekövetkezett eredményeit összefoglalta egy szerves 34 és egységes formába. Az emberi nem összeborulása annak életében mindenek előtt genetikus és biológiai szempontokból érvényesült. Amikor a homo sapiens elkezdett fajokra oszlani, akkor nyomban jelentkezett a vándorlás és összeházasodás folyamata, ami megakadályozta a túlságosan sok fajta kialakulását, erőteljes fajkeveredéshez vezetve az öszszes emberi válfajok között. Ennek az lett az eredménye, hogy az ember az az egyetlen típus, amelynek sikerült összeházasodó élőlénycsoportként megmaradnia és nem oszlott fel biológiailag elkülönülő fajták sokaságára. A kulturális differenciálódás később jelentkezett, ami a különféle kultúrák lelki és szociális egységeit hozta létre. Az ezúton bekövetkezett elkülönülés azonban sohasem hatolt olyan mélyre, mint amilyen a biológiailag különböző fajok elkülönülése. Azonfelül e kulturális szétválasztódás folyamata — amennyire az az antropológusok előtt ismert — amikor már a vándorlás megindulhatott és a közlekedés könnyebbé vált, egy meggyorsított ellenfolyamathoz vezetett, amely a kulturális összehajlásban jelentkezett és igy az egész emberi fajta egységesítésének irányában hatott; átalakítva azt egy gondolkodási közösségben élő csoporttá, amely a gondolkodás önkifejlésének egységes kereteihez vezetett. Páter Teilhard másik megfigyelése az, hogy az összehajlás, egységesedés és közös szellemi alapra helyezkedés mellett a második jellegzetessége az ember fejlődésének a sokszerüségre, változatosságra törekvés. Ez a magyarázata a komplikált organizációk kifejlesztésének, amely folyamat voltaképen utánzása az Univerzum fejlődésében is fellelhető rendkívül bonyolult sokszerüségnek, amely az atomnál is kisebb egyeségektől az atomig, onnan előbb a szervetlen, majd a szerves molekulákig, azután az első, még a sejtnél is kisebb élőig és innen tovább a soksejtű élőkig vezetett. Ugyanez megtalálható az ember fejlődésében, is a fejszerü résszel bíró, primitív agyú átmeneti lénytől a primitiv emberig és hosszú sorozaton keresztül a modern, jól megszervezett társadalomig. Ezt nevezi Páter Teilhard “egymásba hajló integrálódásnak”, vagy “önmagát komplikáló fejlődésnek”. A könyv további tétele, hogy az egymásba olvadó integrálódás utján elért szövevényesebb fejlődési fázis a szellemi tevékenység erőteljesebbé válásához vezet. Más szóval: kifejleszt evolúció utján egy öntudatosabb gondolkodó képességet. Ez annyit jelent, hogy az emberi öntudat teljes kifejlődése (ahogyan ez ma az emberben látható) a szervezetten összetett élet eredménye. Az emberi, vagy más szóval pszichológiai alapokon felépülő társadalmi fejlődésben az egymásba hajlás minden esetben egyúttal komplex formációk létrehozásához is vezetett, vagyis növelte az emberi élet sokszerüségét is. Az emberek számának emelkedése, kombinációban a közlekedés könnyebbé válásával az összes értelmiségi szférákat összehozta egymással; magának az értelem világának keretein belül feszültségeket idézett fel és előmozdította a szellemi képességek önkifejlődését, s egyben a szervezettség magasabb fokának megteremtődését is. Az összesimulás és együttfejlődés tehát emeli azt a tempereturát, amely kedvez a társadalmi fejlődés lelki előfeltételei kialakulásának. Az emberiség tehát, mint összeség ennek
