Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Barsi Imre: Tengerparti képeslap
vadul rázza ki magát a szorításból és sikolt. A gyerek riadtan, szörnyen sipít. S az ember tántorítatlan. — El kell menned innét! — Maradok, más leszek, Béni. i. Aztán elcsendesednek. Eszter nenő, aki éjszaka egy szemernyit sem aludt, fülelt, hallgatódzott, bedugja álmosan a fejét. — Keljetek! Talpon vannak, ruhában s Béni azon rágó dik, más is vett el asszonyt gyerekkel. Ez azonban nem hasonlítható össze az ő bajá val. Gyűlik nyálában, szívében a keserűség, amely vakságba, őrültségbe kerget, nem gondclkoztat. Kétszer szólította fel az asz- szonyt: menjen! Többé ezt se mondja. El megy ő, soha nem jön erre a völgyre. Megy feljebb a hegyekbe, vagy Csehországba. A csorda kokxmpja harangozza a reggelt, a madarak hangja zúg, örvénylik s ő tarisz nyáért megy a kamrába. Kenyeret, szalon nát gyömöszöl bele. Eszter nenő érthetetlen lesi a pillanatotaz és mormolja, mormolássza: lángot láttam, szoknyám szélét kellett volna rádobnom és felvetődött volna a tömérdek pénz ... Béni rá sem néz az öregasszonyra, a szo bába indul feltarisznyázottan. Pénzt kapar elő a szekrény mélyéből. Lenke ájultan zu han az ágyra. A gyerek mellett halad el. Csúszik rá a tekintete. Egy kicsit áll felette. A mélyen alvóra, a puhán lélekzőre először néz s a csöppség mosolyog rá. Álmodik és őrá mo solyog. Nagyot, hatalmasat dobban a szíve, iramodik ki az udvarra. A kerten vág keresztül a nagyvilágnak. Magas kukoricában botladozik. S a pöttömnyi emberke mosolya acélzsinórként kapaszko dik a mellébe. Húzza, feszíti a zsinórt. Nem bírja soká. A kert végén leül a földi-e. Fü lében, szemében, szívében az éjszaka égető heve s itt kint a szekerek zörgése, építő ácsok kopácsolása. Nem megy tovább, a gyermek mosolya nem engedi. Mert kéken csengő a reggel s folyik tovább élet.., ELŐLJÁRÖSZÖ-FÉLE. A fecskék már rég vándorútra keltek és az október sípjától megriadt fák sárga-vörös omamentumokkal díszítik a ma még zöld pázsitot, melyre bú san hajol a sápadt őszi nap, mint öreg beteg kertész a tulipánjai fölé. Ökömyál szállong a levegőben, vénasszonyok nyara van. Csak a villanydrótok közt fennakadt piros papír- sárkány idézi pipacs színével az elveszett nyarat, meg egy képeslap. Elkésett üzenet a tengertől, szívbizsergető emléke a forró, déli nyárnak. Elkésett, akárcsak e pársoros írás az Adriáról, távoli tájról és emberekről, az életről, amely nem csupán tejszínhabbal van körítve. Sem itt, sem ott. Talán e gondolatok nem képeslapra valók, de a legújabban divatba jött jugoszláv uti- naplók özöne ízléstelen rózsaszínnel van be lakkozva, s alatta elvész a valóság. Lehet, hogy éppen azok viszik túlzásba a rózsaszínt, akik néhány év előtt bakaesinba vonták még a mező virágait is. Most valószínűleg a bűn tudat (és ez a jobbik es^t) dolgozik ben nük.
