Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Mács József: Csalódás
idegenre, a titokzatosra és mint aki sem mit nem ért, úgy szólal meg: — Mér gyöttél hozzám? — Szeretlek, azér. — De már terhes vótál. — Nem igaz — nyög fel az asszony oly fájdalmasan, hogy a gyerek is felsír. — Szeretlek. — Kapaszkodik meg Béni ben. Valóban azt hitte, hogy szereti. Ked vében járt, étellel, itallal traktálta s az ötö dik estén ? ... Orgonaillatot szórtak be az ablakon, a tavasz zsiborgott fában, fűben, vérben s ők csókolóztak. Kezdetben- csak já tékosan, szerelemből, de később már égetett, vágyat csiholt a csők s ők belerészegedtek. A vágy kábított s Béni törte le az amúgy sem védekező lányt. És a nagy mélységbe- zuhanás pillanatában Lenke forrón, beletü- zesedve súgta: — Kellesz, nagyon, egy életre, Béni! Másfél hónap múltán a lány, a tanítónő ugyanazon a helyen, ugyanazzal a vággyal, tettrekésztetőn vallotta be: — Másállapotban vagyok, Béni! Aztán lakodalom, szülés és ez a fojtó, nyomasztó éjszaka ... Béninek fáj a feje, a lelke, szeretne kiro hanni a szobából, át a kamrába öreg édes anyja ágyához. Ráborulni és sírni. De nem meri ezt sem tenni, mert az édesanyja szemrehányó szavai még jobban a húsába vájnának. Hiszen a felesége gonoszul bánt vele. Külön háztartást vezetnek és beszélnek is, nem is. Kicsi a ház, mégis kettészakadt benne az egy tőről fakadt élet. Kicsi a fiatalember szíve is, egészen összezsugorodott, nincs mi tágítaná, nincs érzés, ami dagasztaná. Felesége lefeküdt. A falon elütötte a tizenkettőt. Villogott a lába szára, belera gadt az ura pillantásába, aki ruhástól dőlt az ágyra. Három hétig tartották kórházban az asz- szonyt, a szülés nehéz komplikációval járt. Most itthon van, mellette, de Béni, mint a halott, mozdulatlan fekszik. Akkor se rán- dul, amikor a fiatalasszony fúrja vállára a fejét s fülébe sisteregnek a szavai. — Szeress, Béni! Gyereket adtam neked! Sírásba csuklik az asszony. Terhére esik a beszéd. De menteni, ami menthető — ez vibrál benne. Kapkodó vándorlásain jár az esze. Beszél Béninek, suttotj izgalomban, szenvedéllyel, de képzelete a messzi hegyi falucskát bújja. Ott tanított, esténként a le gényekkel barátkozott. Egynek sem tudott ellenállni, mindegyik akarata alá kényszerí tette s teherben maradt. Menekült el onnan s megállt itt a Béni közelében. S a mire vá gyott, amiért vállalta kelletlenül is a tanítói pálcát, elérte. Férjhez ment. Bár pár évvel fiatalabb az ember, de az nem baj, még ha nem is élnék le együtt az életet, akkor sem baj az. A fő, hogy be van kötve a feje, hogy asszony: Darázs Béniné! örülni kellene na gyon a győzelemnek, de a gyerek rontott, mindent kibeszélt. Szepeg az asszony, folyik a könnye a Béni vállára. Szinte meg is fagy az ingen. Mert az ember jeges kő, kemény szikla, a meny- nyezetre néz és nem szól. Az éjszaka pedig szörnyű: rémes látomá sokat ébresztő, Lenkét a következmények remegtetik. Mit tesz Béni, ha felkel, ha a nap feljön? Azt mondta, megtapodlak, azért vártalak, de eddig még nem. nyúlt hozzá. Persze a gyereket szorította kebléhez éjfé lig, az mentette, védte az ura csapásaitól. S most a gyerek a díványon s ők a kettes ágyon, egymás mellett. Simul Lenke az urához, enyeleg, kedves kedik neki, bár a hasában csikar valami szüntelen. Hadd csikarjon, szorítja össze a fogát, küzd kitartón a fájdalommal, meg a félelemmel. Nem tudja, mit tesz az ember? Nem bánná, azt se bánná, ha olyasmit kérne tőle, ami kéjes szenvedéssel járna, csak mondaná utána: megbocsátok! Átkarolja a Béni nyakát és csókolgatja a szemét, de az lebontja a befonó karokat, felugrik és az asszonyt pofon vágja. Aztán felnyög, mintha ő kapta volna a pofont és undorral, ellenszenvvel vágja oda: — Nem kellesz! Énnekem már te sose kel lesz! — Béni’ — sikolt Lenke. — Gyereket ad tam neked, a világnak. Anya lettem! — Nem az enyém a gyerek. Felszedted, oszt a nyakamba sóztad. — Béni, akkor én megölöm magam! A fiatalasszony huppan le az ágyról, az ablakba áll és reszket, mint a kocsonya. A csöppség nyöszörgése hívja, szólítja el on nan. Tisztába rakja, megszoptatja. S lassan virrad. Kirajzolódnak a tárgyak körvonalai. A bútorok újak, ragyognak, a párnásszékek puhák. Az ember az ágyon ülve, mintha kővé me redt volna. A fejében tompa zúgás, a kar jában zsibbadtság, a lábában forró ólom. Gondolata kilép a szobából, az emberek kö zött tanyáz. Mit szólnak a házasságához ? Jónevű iparos, a szövetkezet ragaszkodik hozzá, pártgyűiéseken minden szava számít, mérvadó. S a felesége gyereket szült és a gyerek nem az övé. Nem nézte még, nem volt kíváncsi rá, de ha marad az asszony, rá kell nézni, mosolyogni kell a szemébe és a gyerek mindig arra döbbenti majd: nem az övé. Az övé csak a nevelés lenne... s szeretete be tudná-e ragyogni? — El kell menned innét, a házamból! — Nem Béni, én veled maradok. Ez a te gyereked — sírja az asszony és ráborul a csöppségre. — Hát aki gyerekkel vesz el asz- szonyt? — s Lenke az ujjába harap, elárul- ta, kimondta, amit az ura különben is tu dott. Béni az asszonyhoz feszül, ujjai a nyakára fonódnak. Ugye. elismered, ugye, nem taga dod és a körmök a húsba vájódnak. Lenke
