Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 10. szám - Horváth Sándor: Találkozás a medvével
njEiíéfŔ^ás й bicdvtw( A Szajárú hegyekben (utikarcolotok a Szovjetunióból) Kizilböl többszáz kilométer hosszú asz faltos út vezet a Szajáni hegyeken keresztül a Hakász-föld agy ipari városába, Abakán- ba. Uszinszki országúinak hívják ezt az útvonalat, amely a Tuvai autonóm területet köti össze a Krasznojarszki kerülettel. Ez az egyetlen út, amelyen át el lehet jutni a tajgán keresztül Ázsia szívébe, Kizilbe s ezért éjjel-nappal rengeteg teherautó és személygépkocsi (közlekedik rajta. Tartály- kocsik hosszú sara szállítjá Tuvába a naf tát, benzint s egyéb árut s a kanyargós hegyi úton bizony nagyon elővigyázatosnak kell lennie a sofőrnek, hogy szerencsésen elérjen rendeltetési helyére. Autóbuszon ez az út két napig, taxin pedig egy napig tart. Ezért inkább a taxit választottuk. Az aszfaltos üt, amely egészen a hegység lábáig vezet, kopár dombok közt kanyargóit jobbra-balra. Kocsink százkilométeres se bességgel közeledétt rajta, a 4.000 méter magas kéklő Szajáni hegyek felé. Turant, egy tuvai városkát elhagyva, elénktárult a nyílegyenes, melegtől íelhevült, aszfaltos országút. Vagy 150 kilométernyi út után sofőrünk egy 'kis falucskánál megállt. A közeli patakhoz ment, hogy kicserélje a hütő vizét, én pedig betértem az országúitól alig egy-néhány méternyire fekvő faluba. Az egyik közeli ház mellett jurta állt, körülötte íeketehajú, ferdeszemű gyerekhad nyüzsgött. Ijedten tekintettek rám, amint feléjük közeledtem, majd tüneményes gyor sasággal tűntek el a ház ajtajában. Egy közepes termetű asszony nézett ki erre az ajtón, majd megpillantva engem, megszólalt: — Eki —, vagyis hogy — jónapot. — Eki — ismételtem a furcsa, hosszan hangzó tuvai köszöntést. A gyerekek közben lassacskán kimerészkedtek a házból és tág- ranyílt szemmel mustrálgatiák fényképező gépemet. — Hány gyereke van? — kérdeztem oro szul az asszonyt s meg simogattam az egyik kislány fejét. Az asszony azonban csak a vállát vonogatta, hogy nem érti. A jurta alól, amelynek ajtaját medvebőr fedte, egy öreg tuvai nézett ki rám kí váncsian. — Eki — köszöntöttem az öreget, aki lát va, hogy idegenek vagyunk, kezével inte getve betessékelt mindet a jurtába. A jurta padlóján két medvebőr feküdt, ez és egy szarvasbőrrel takart kis láda, két ugyancsak állatbőrből készült fekvőhely és egy va dászpuska a falon alkotta a lakhely egész berendezését. A jurta közepén lévő nyitott tűzhelyen egy öreg tuvai asszony főzött valamit. Egy kissé homályos volt bent a füsttől, de szemünk és orrunk lassan meg szokta. Majd bejött a fiatal asszony is s utána a gyerekek. — Hány gyereke van —, ismételtem meg új kérdésemet s mikor a sofőr lefordí totta tuvai nyelvre, az asszony ujjávál mu tatta, hogy hét. — Hogy hívják? Ismét tolmácsunk segítségével kaptam választ. — Kara-Kisz, Chun, Csadu —, mutogatta őket sorba az asszony, s a furcsa neveket alig tudtam volna első hallásra ismételni. A sofőr egymásután fordította le oroszra a gyerekek neveit: — Nap, Fekete lány. Kombájn, Traktor, Október. — Micsoda? Kombájn, Traktor? — kér deztem álmélkodva. — Igen. Errefelé ilyen keresztneveket ad nak a gyerekeknek —, világosított fel a sofőr, majd folytatta: — Vannak itt olyan keresztnevek is, mint Lenin, Sztálin, Voro- silov. További nagy államférfiakról vagy hangszerekről is neveznek el gyerekeket. „Hát ez .aztán igazán furcsa” — gondol tam magamban. „Ezek szerint könnyen el képzelhető, hogy valakit Traktor Harrooni- kovicsnak hívnak.” A háziasszonytól megtudtuk, hogy már négy éve kiköltöztek a juntából, be a ház ba, csak az öregek ragaszkodnak őseik la kóhelyéhez s ezért nem bontották le. így aztán most a ház és jurta egymás mellett két kort képvisel, a múltat és a jelent. A jurta falán szépen kikészített, földig érő bárányöőr-bunda függött. Ez a tuvaiak nem zeti viselete, amelyet a nyarat kivéve ál landóan hordanak.
