Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 9. szám - Csontos Vilmos: Betegség
a helyenként megnyilvánuló eszmei túlli- citálásra. Ilyen például a regényben az a je lenet amelyben Gombos papa azt követeli Marcitól, ihogy térdenállva kérjen tőle bo csánatot. -Ez a jelenet az író által beállí tott konkrét körülmények között teljesen valószínűtlen, anakronisztikus és hamis. Az írónak szemlátomást csak azért volt rá szüksége, hogy Marci meg makacsodását mo tiválni, indokolni tudja. Hasonló túlzás nak tartom Maiéinak azt a kijelentését, hogy levelében először használta Chirával szemben a „tanár úr” megszóiátást. Ennek a megszo kásnak a régi iskolában teljesen formális jellege és szinte reflex-használata volt, így tehát ez a megszólítás még a Marcinál vi lágnézetileg jóval érettebb és öntudatosabb diákoknak sem okozott fejfájást. Hogy ez így volt, azt rögtön a levélíró Marci bizo nyítja be, mikor — az író eszmei túlbuz góságára rácáfolva — levelében legalább hússzor használja — teljesen spontánul, az „úr” szócska ideologiai-filológiai tartalmá nak „kiérzése" nélkül — a „tanár úr” meg szólítást. Szabó Béla regényének igen sok eszmeileg kiemelkedő és egyben művészileg hiteles része is azt bizonyítja, hógy az író nak az ilyenfajta erőltetetten pártos meg nyilvánulásokra, fogásokra nincs szüksége. Összefoglalva az itt mondottakat — és summázóan idegondolva az előző kritika megállapításait is — azt mondhatjuk, hogy a .Marci” — fogyatékosságai ellenére is — egyrészt Szabó Bélának eddig legjobb, legművészibb alkotása, másrészt — mint Fábry megállapította — a .szlovákiai ma gyar irodalom egyik legeredetibb regénye is.” A .Marcival” Szabó Béla megközelítette azt a müvet, amelyet Fegyin szerint minden író „szorongva áhít”: „az igazit,... a lel ke minden erejével megírt, éjjel-nappal áhított könyvet.” Mi csak azt kívánhatjuk Szabó Bélának, hogy a „Marci” után ezt a könyvet minél hamarább írja is meg. 5, Utószó az „Utóhanghoz”. Annak ellenére, hogy írásom elején je leztem, hogy nem törekszem az elmúlt év irodalmi képének teljes felvázolására — most mégis bizonyos hiányérzettel teszem le a tollat. Bánt az, hogy sok helyen túlsá gosan szűkszavúnak kellett lennem és hogy eleve mellőznöm kellett olyan kérdéseket, melyek nem tartoznak szorosan a témába. Beszélnem kellett volna például mindnyá junk büszkeségéről, az elmúlt év nagy iro dalmi élményéről, a „Gondolat igazáról”; akkor is, ha az nem „kimondottan széppró zai” alkotás. Szólnom kellett volna azokról a kezdő írókról és költőkről is, akik még nem jutottak el az önálló kötetig, akiknek a tehetsége azonban egy-egy közlésre ke rült versen vagy elbeszélésen keresztül itt bontakozgat már a szemünk előtt. Szeret tem volna néhány szót szentelni irodal munk „névtelen katonáinak”; a fordítóknak is, akik sokszor eredeti alkotásokra is hi vatott művészi energiákat invesztálnak be az idegen művek tolmácsolásába. Szeret tem volna... de minek ezt folytatni, mi kor mindnyájan tudjuk, hogy nincs irodalmi lapunk és ennek következtében az úgyne vezett flekk-politika által is irányított iro dalmi születés-szabályozás folyik nálunk. Hálával tartozom a Fáklyának, hogy ilyen keretet is tudott a rendelkezésemre bocsáj- tani. El tudtam mondani a lényegét annak, amit akartam. Legalább részben meg tud tam valósítani azt az egyetlen szándékot, ami írásra késztetett: irodalmunk fejlődé sének szerény erőimből tellő szolgálatát. Én minden „középszerűsége” és anyagi el látatlansága ellenére is hiszek a szlovákiai magyar irodalomban. Ezért írtam itt róla és ezért fogom a fejlődését szerető figye lemmel kisémi — és tőlem telhetőleg elő segíteni — a jövőben is. TURCZEL LAJOS BETEGSÉG Miért lettél újra súlyos teher Vállaimon, mely a földre teper, S fojtó fonál, mely alatt a gége Érzi: még néhány szusszanás, s vége! S mért mutattad Imeg a messzeséget, Ha elém hegyként tornyosulsz: élet?! A hegy is kevés; át mennék rajta, Szívem még a vágy megdobogtatja, Csak nagyon fáj, hegy fogytán az erőm, S a derű, szépség, ott a hegytetőn, Már ködbe vesző, tűnő messzeség, — S az ágyban fekszem, — s nincsen este még! CSONTOS VILMOS
