Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Fábry Zoltán: Ibsen és a XIX. század
IBSEN ES A XIX. SZAZAD Az ötven év előtt, a századfordulón meg halt nagy norvég drámaíró, Henrik Ibsen, a XIX. század gyermeke, élője, tanúja és — vizsgálóbírája volt. A bíró ítél, de a vizs gálóbíró kérdez. Ibsen kérdezett, de sohse felelt. „Az én tisztem kérdezni, a felelet nem az én dolgom”, jelentette ki kategori kusan. És kérdése mégis felelet volt és ítélet is egyben. A kérdés úgy volt feltéve, a helyzet úgy volt rögzítve, hogy a feledet önmagától adódón csak elmarasztaló lehe tett. Ibsen temperamentumában lefogottab- ban és markolásban ernyedtebben, puritán szürkében valahogy azt csinálta, amit Mó ricz Zsigmond mondott egyszer a „Roko nokkal“ kapcsolatban, mely szerinte lénye gében nem volt más, „mint egy társadalmi állapot feltárása azzal a céllal, hogy el mondásával a büntetés is megtörténjen“. Ibsen kellemetlen kérdező volt: szá- monkérő, és e számonkérés ki^zámítottan célbatalálva azonnal számadásravonássá ke ményedéit. Ibsen jött, látott és kérdezett, és a kérdést nem lehetett többé elhesse getni, fül mellett elengedni, meg nem hal lani. A kérdés elhangzott, minden más az olvasótól vagy a nézőtől függött. Minden más: az egész XIX. század, a polgári tár sadalom szerkezete, tartalma, lelke, hitele, erkölcse és történelmi szerepe. Ibsennel és Ibsennél a XIX. század vizsgázik. A XIX. század a polgári társadalom szá zada. Minden erényéért és bűnéért ez felel. A polgár tündökléséért és nyomorultságáért, nagyságáért és kicsinyességéért, történelmi adottságáért és elégtelenségéért. Soha osz tály eddig ennyi öntudattal, küldetéssel és szellemi előkészülettel nem indult. Az idő évszázadokon át neki dolgozott, a szellem eredményei az újkortól szakadatlanul töm ték, akkumulálták, kultúrával, humanizmus sal, erkölcsi tisztánlátással, technikai ered ményekkel gazdagították, emberítették. Ba bonákból, dogmákból, testi, lelki és gazda sági kötöttségekből egymásután szabadult, a francia forradalom neki szólott, őt daj kálta. A XIX. század ember-kezdetnek in dult, emancipációnak, megállíthatatlannak, de polgári társadalma azonnal és azonmód végpont akart lenni: rend és nyugalom, biztonság és zavartalanság a legnagyobb és megoldatlan szociális igazságtalanságok kö zepette is. A XIX. század pontosan kicöve- kelt út volt, melynek a felvilágosodottság és az emberi jogok voltak indítói, és lett belőle a félmegoldások és egész hátrálások korszaka: a restaurációk és a részvénye sek százada: bezárkózás, begubózkodás és elvonatkoztatás minden mástól: közösség től, felelősségtől. A XIX. század szülői Rousseau-nál mele gedtek életcéllá: az ember társadalmi szer ződést kötött és meglátta a természetet, de soha még emberek olyan tudatosan és célzatosan el nem bújtak, el nem zárkóz tak, fülledt, áporodott otthonokba, mint a XIX. században a háztulajdonosok, szoba urak és bérlakók. Voltak, akik a XIX. szá zadot plüss-századnak nevezték és ez a meghatározás pontos és kimerítő. A plüss puha bársonya az illú-'ó kelléke. A plüss- bútorok és plüss-függönyök egy célt szol gáltak: tompítottak, port fogtak és kon zerváltak, szentélyt díszítettek: otthont avattak, különítettek. A laká<=: csupa nipp, csupa függöny, csupa kedélytelenség. Az otthon: minden rafinériával elkent börtön, kényelemnek és szépnek hazudott kényel metlenséggel teletömött tér, emberek egyetlen büszkesége! Ez a polgári otthon: külsőség, csakazértis-parvenűség, mütyür kék tobzódása, pótszer, nagyok játékháza vastag- falakkal, levegőtlenséggel, fénynél küliséggel. Ennek a polgári életformának nem volt lakásarchitektúrája — emberott- honok harmonikus összesége — gipsz vőlt a művészete, kirakat a szalonja, kékam- polnás a hálószobája és — pokol az élete. Pokol: a félelem élete, a hazugság, a csa lás leleplezést, meztelenítést félő élete! A polgári század, a plüss-század elzár kózás volt minden kintitől. A polgári század kettős életet élt. Volt egy kinti és egy ott honi világ. Volt magánerkölcs és üzleti er kölcs. Volt családi és volt társadalmi élet, ahogy volt egy összeegyezhetetlen, szigo rúan elhatárolt testi fent és testi lent. (Te gyük gyorsan hozzá: csoda, ha ez a demar kációs vonalú, áthághatatlan kettős polgári élet csak a háborúban nyert azonosságot kifejező egyenlítést, megoldást, és hogy az otthoni adótisztek miért virultak katonák zsarnokává 1914-ben és szadistákká a fa sizmusban?!) Kettős élet, álarc-élet, farizeuskodás volt a XIX. század egész menete. A polgár üz letember volt elsősorban, vagy hivatalnok: törtető vagy szolga. Kint az üzlet és kint a hivatal: kint a farkas, de bent a bárány, az otthon, a család. Ibsen kimutatta, hogy az igazi farkas, a hazugság, a kétszínűség, a kétéltűség, az álszenteskedés ugyanúgy otthon van a benti, mint a kinti világban, mert otthona, hordozója: az ember... ki mutatta, hogy a „meghitt otthon“ sokszor FABRY ZOLTÁN:
