Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 7. szám - Fábry Zoltán: Ibsen és a XIX. század
gyilkos pokol és a „a társadalom támaszai“ ,— csaló gazemberek. Kint és bent bárány bőrbe, hazugságba öltözött farkasok élnek, pózolnak és — csalnak. Kimutatta, hogy rrrndez „üres tartalmatlanság és rothadás ... előttünk egy bemázolt sír“. És e mondás a társadalom támaszait illeti, a XIX. század pillérhordozóit: a polgári osztály ágáló kori feusait! Mi történt a polgárral, aki az emberiség megváltójaként indúlt útnak? A magyarázat egyszerű: az emancipált polgár azonnal és mohón élni akart és élni tudott. És az eszköz a pénz volt, az út a kapitalizmus volt és ennek az útja és módja nem éppen nevez hető szépnek és emberinek. Az utat és mó dot tehát széppé és illúzióvá kellett avatni. A leülepedettséget, az „otthont“, az ered ményt, az elkülönítést,- csúnya tülekedés, embertelen könyökelés és csalás hozza és ezt valahogy el kell takarni — illúzióval, kendőzéssel, plüssel, függönnyel, az otthon makulátlanságával, „szentségével“, melyben az erény és erkölcs erőszakoltan, farizeus mód — és így hatástalanul és visszaütőn — valahogy mégis szóhoz juthat. A gye rekek itt nem mukkanhatnak és nem nevet hetnek, a feleség vagy minden léghuzattól védett törékeny játékszer, vagy brutálisan lefogott nőstény és cseléd, de a családapa, — a férj, a férfi, a polgár — mintakép és Kisisten: áldhat és büntethet zsarnokmód. övé az állás, a tekintély, ő szerzi a pénzt, a jogot az uralomra. Övé az otthon — a kiskirálysága — és a polgár otthonának, elkülönülésének rabja, önzésének, csak ön- magát-látásának tükrözője és kényszere dettje. Ezt így megmutatni és színre hozni — a felháborodáson túl — forradalmat jelent. A polgárt, a polgári társadalmat káros elemé ben — hazugságában — elmarasztalni, ez, ennyi Ibsen forradalma! Ibsenhez csak Le Sage-t lehet hasonlítani, aki regényhősével, a sánta ördöggel leemelte a házak és szo bák tetejét és így megleshette az otthonok mindennapi rejtelmeit. Ibsen leleplezése, feltárása forradalomként hatott és ez a tény mindennél jobban jellemzi a XIX. századot! Ne felejtsük el: a század elején a francia forradalom sütött, égetett és "melegített, a század közepén 1848 tündökölt, Marx és Engels éltek és írtak. Ne felejtsük el: a század elején Goethe világpolgárságról be szélt és világbirodalomról, mint a polgáro- sulás útjáról és értelméről, a nyílt és szabad, világgá tárulkozó emberről, aki lát, néz és tud, és ez az így indított polgárság — csekély kivételtől eltekintve — a század végén görcsösen önmagába gubózott: pén zébe, önzésébe, kicsinyességébe, otthonába „szentségébe“ — önmaga akarta és alkotta gettójába. Heinrich Mann, Ibsennel kap csolatban nem véletlenül használja e kife jezést: „alakjai a polgári világ gettójából származnak“. Ez a gettó: az önmegelégedettségbe, a leülepedettségbe és a hazugságba-zárkózás. Ennek a gettónak a neve: az otthon. A gettó-fogalom: fájdalmas emlék, zsidó üldözés kamrája, erőszak kényszere, hatal mi túlkapás, embertelenség műve. De a po4- gári gettó: önelhatározás eredménye és így kihatásában — öngyilkosság. A polgár tuda osan maga zárja ki önmagát és csa ládját a kinti élet áramköréből, hogy két- éltűségét, kétszínűségét és álszentségét el- hazudva, kicsinyességét, aszocializmusát ott hon zsarnok erkölcsi tekintéllyé fokozhassa. Nézd e polgár asszonyát: vagy játékszer, vagy cseléd. Vagy minden'kinti befolyástól féltett és védett cs'csergően éneklő arany- kalitkás madár, vagy minden nehezet, nél külözést eltűrő és elvégző rabszolga gye rekeivel együtt. És a férj — fontossága tu datában — m’nt a kinti vüág, a „társada lom támasza", pihenni, élvezni, uralkodni „megtisztulni“ jön haza. „Az otthon szent sége“, és „a társadalom támaszai“ így lesz nek egyazonos mondanivalók: egyéni és társadalmi hazugságok. A század elején a francia forradalom eredményeként az emberi jogok próbálnak realizálódni és a század végén egy „Baba- ház“ című színmű jelenthetett forradalmat: Ibsen darabja, közismertebb nevén: „Nóra”! Egy minden léghuzattól védett, játszani tudó és élvező babaasszony, egy feleség csodálkozó felocsudása, emberré-eszmélése a semmibe fujthatta egy egész évszázad1 hazugságát! És férjének, a polgárnak első válasza ez öneszmélésre, e hallatlanságra természetesen nem lehetett más, mint „fuj! fuj!“ Fuj, mert valaki más élni, szólni, látni mert! Kettőjük közt ott az elválasztó igaz ság, de a férj, Helmer, nem ezt látja: „Mától kezdve már nem a boldogságot kell megmentenem, nem a rr aradékot, csupán a látszatot". A polgár társadalma: a látszat, az illúzió hazug, beteg görcse. Nóra babaházi teremtmény volt, játékszer és em ber lett, amikor felismerte e létforma üres ségét, céltalanságát — embertelenségét. Nórának, az asszonynak, a feleségnek nem volt szava, nem volt véleménye, a kinti világ, a férj, a polgár, a társadalom oszlopa volt a szó és a tett, de amikor ez az ib- seni Nóra lélegzethez, szóhoz jutva egyszer csak azt mondja férjének: „Ülj le!“, akkor Ibsen egyetlen új helyzetet teremtő szóval, a színésznő egyetlen parancsoló mozdulatá val fel tudta robbantani a polgári gettót, és Európa minden maradisága úgy hördült fel, mint a francia arisztokrácia száz év előtt a harmadik rend gesztusára. És ekkor, e helycserén, ez egyenlő alapon, Nóra, a
