Fáklya, 1956 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1956 / 3. szám - Szabó Béla: Mindig az embert keresem
Mindig az embert keresem Kálmán Jenő evekkel ezelőtt Nádfalu szö vetkezetében vezetőkertész volt. Nemcsak lelkiismeretes munkájával mutatott példát, de, derűs kedélyével is ihatni tudott, úgyhogy a Lányok, asszonyok és férfiak, akik a keze alatt dolgoztak, örömmel végezték felada taikat és szép eredményeket könyvelhettek el. Szigorú volt, 1га erre szükség mutatko zott, de ezt is tapintattal végezte, kifaka- dásóiból tisztán érezhető volt Oz emberi méltóság iránti tisztelet. Akit megdorgált hanyag vagy pontatlan munkája miatt, az belátta hibáját anélkül, hogy megsértődött volna, ezért tudta a kertészetben a munka- fegyelmet megőrizni. A szövetkezet vezetősége becsülte a jó kedélyű Kálmán Jenőt és nem egyszer, ha újságíró érkezett hozzájuk, felhívták figyel mét a kertészetire. Ily módon több ízben le fényképezték, riportot írtak róla, mondani valóját kurzívval vagy fettel hozták a la pok hasábjain-. Ezeket az ismertetéseket, be számolókat Kálmán Jenő, amint a határból haza érkezett, feleségével együtt újra el olvasta és együtt örültek, sőt együtt mu lattak is egy-egy kifejezésen, amit az új ságíró a szájába adott, holott azt a szót ő sohsem használtba, erre meg is esküdött voílna, de alapjáibanVéve nem bántotta, mert lényegében azonosította magát a mondani valóval. Az olvasásnak ez a módja, az elemzés, a kritika bizonyos fajtáját jelentette és most már nemcsak a szövetkezetükről írt be számolókat olvasták együtt, hanem más be számolókat is, sót egy-egy könyv tartalmát és stílusát is közösen megbírálták. Egy-egy helyénvaló kifejezés vagy élénk kép meg ragadta figyelmüket, a munkáslevelezők hangja felkeltette érdeklődésüket és noha két apró gyermekük volt, egy este mihelyt lefektették őket, a férfi az asztalihoz ült és nagy izgalommal: próbálkozott egy tudósí tást megírni. Ceruzával, gömbölyű olvasha tó betűkké! írt Kálmán arról, hogy mi tör ténik szövetkezetükben, m'ajd az egészet mosolyogva felolvasta fiatal feleségének. Az asszonyka el volt ragadtatva a levél tartal mától, egyes jelzőknél változtatásokat ja vasolt, amit a férfi azonnal elfogadott, majd a piszkozatot nyomban átírta tintával és másnap elküldte a szerkesztőségbe. Mindketten nagy irgalommal lesték a to vábbi fejleményeket. Persze mindez a leg nagyobb titoktartás mellett történt, nehogy más is tanúja legyen esetleges kudarcuknak, ha a szedkésztöség történetesen nem hozzá a tudósítást. (De hozta, sőt mi több, a szer kesztőség külön levelet is írt neki, hogy ér deklődéssel várja további leveleit. Igaz, kint a kertészetben néhányan kun cogtak, azt mondták egymásnak — „ni, itt jön az újságíró“, de amikor a további hetek és hónapok folyamán levelei rendszeresen helyet kaptak az újságban, már nem gúnyo lódtak többé, sőt egy-egy csoportvezető az esti értekezleten egyenesen félszólította, hogy írjon az ő munkaszakasza eredményei ről is. Kálmán Jenő ily módon a szövetke zét íródeákja lett. Két évig folytatta levelezői teendőit, ami kor egy napon értesítést kapott a szerkesz tőségtől, amelyben felkérték, nem lenne-e hajlandó a szövetkezetből a szerkesztőségbe jönni újságírónak. A levelet a félesége kap ta kézhez a délelőtti órákban. Éppen pelen kát mosott, megtörölte hát nedves kezét, elovasta egyszer kétszer, majd újból ne kilátott előbbi munká jának. Akkor az asszony már döntött, hogy férjéből újságíró lesz, ő meg -folytatni fogja a tudósításokat. Ez a döntés egyenrangú volt az évekkel ezelőtt történt eseménnyel, (amikor alapos megfontoltsággal elhatározta, hogy elmegy hozzá feleségül. Akkor is úgy vert szíve mint most a bizonytalan csodaváró izgalom tól, akkor is előre megfontolt szándékká* úgy kellett irányítania a beszéd fonalát, hogy sürgősen nyilatkozzék. Most is, amint tere gette a napsütötte udvaron a pelenkákat, ujjongva és mégis a fájdalom bizonyos iz galmával szálltak szenvedélyes gondolatai 'a jövendő újságíró felé. Mert a döntés alap jában nemcsak örömmel, hanem lemondás sal is jár, hisz férje egész héten át nem lesiz otthon és ki tudja, nem vet-e szemet... De ezt a gondolatot nem engedte érvényre jutni. Nem akart féltékeny lenni és szíve mélyén nem is volt az. Büszkeség dagasztot ta a keblét és bizonyos fokig úgy érezte, valamicskével ő iis hozzájárult ahhoz, hogy férje az újságírói ranghoz jusson. A döntést azonban nem akarta elhamar kodni, ezért egész nap csak játszott ezzel a gondolattal. Amikor az ebédnél együtt vol tak, egy szóval se említette neki a levelet. Ott őrizte ruhája alatt a zizegő papírost a szíve helyén és bár a kész, sízépen meg fogalmazott szavak már ott voltak az ajkán, mégis uralkodott magán és hallgatott. A ko moly eszmecserére csak este került sor. A gyermekek már aludtak, férje éppen kite regette az újságot, amikor ő óvatosan még írta: SZABD BÉLA
