Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Gály Olga: Nem engedjük! - Ozsvald Árpád: Csak egyszerűen… - Gyurcsó István: Ökörnyál a napsütésben - Horvát László: Hegesztés és szerelem
— Nem hiszed testvér?, — folytatta lelkesen — no adjál csak hegesztőpisz tolyt a kezembe és én úgy összevissza hegesztem a környéket, hogy nincs em ber, aki azt kibontsa. Különben: éljen a hegesztés! — Éljen! — vágta rá István, aki ed dig szótlanul állt mellette. Érdekes emberek — gondolta a cson tosarcú szőke — igazi pozitív hősök. Kissé mintha sematikusak volnának, de se baj. Itt az építés morajló viharában majd elvesztik papirosízüket, és hasz nálható fickók lesznek. V. fejezet. Géza boldogan mászott fel az áll ványokra. Előtte harminc kilométer hosszú csővezeték nyúlt a végtelenbe, mint egy jóllakott óriáskígyó. Ezt kel lett egy varrattal összefognia. — No, emberek, ide nézzetek — kur jantott egy hatalmasat. — így dolgozok én! * Azzal -ráfeküdt a vezetékre és meg kezdte a munkát. Makacsul összeszorí tott szájial, behúnyt szemmel dolgozott. Közben megeredt az eső, majd hóvihar kerekedett, de ő nem érezte. Egész lé nyét átjárta a hegesztés láza és fűtötte mint egy nagyteljesítményű kazán. A harmincadik kilométer közepén nyögve felegyenesedett. — Ejnye — dünnyögte bosszúsan — mintha lefagytak volna a lábaim. És a füleimet nem érzem. Határozott mozdulattal nyúlt a fülé hez, mire az a kezében maradt. — Micsoda kellemetlenség — szitkozó dott — most még ezt is hegeszthetem vissza. Üjabb időveszteség! Gyorsan, művészi pettyekkel felvarr ta fülét, majd befejezte a csőkígyót és boldog sóhajjal megelégedetten elvesz tette eszméletét a nagy kimerültségtől. VII. fejezet. Egy napon Géza figyelmes lett a kol legájára, aki a párhuzamos csőkígyón dolgozott. Ugyanis feltűnő és dühítő egykedvűséggel tartotta az ő iramát. Géza gyorsított, de hiába, a kollega nem maradt le. Legalább úgy tud, mint én — állapí totta meg lehangoltam Műszak végén a szomszéd Géza felé tartott. Erre ő kissé kihúzta magát és majd leesett az állványokról meglepeté sében. A hegesztő: lány volt! Mégpedig roppant csinos jelenség, negyvennyolcas gumicsizmákban és ormótlan vattaka bátban. — Milada vagyok — nyújtotta a ke zét mosolyogva — és ne féljen tőlem, ígérem, hogy nem fogom lehagyni, már a szégyen miatt sem! X. fejezet. Hősünk rádöbbent, hogy szerelmes Miladába. Ettől a döbbenetes perctől kezdve valahogy, nem ment neki a munka. Állandóan a lány alakja járt az eszében és azt számolgatta, hogy mit össze tudnának ők ketten hegeszteni! Olyan iramot diktálnának, hogy még egy marathoni futó is kidőlne mel lőlük. Vágyait nem bírta fékentariam, tehát elhatározta, hogy szerelmét be- valja a lánynak, mégpedig azonnal. — Milada! — kiabált át neki. — Gye re ide egy pillanatra! Az érezte, hogy valami fontosat akar neki mondani, sejtette is mit, de nemet intett. A munka nem állhat meg. Erre Géza mászott át hozzá és erőszakkal el cipelte őt a csőtől. — Milada — dadogta félszegen — akarod, hogy úgy szeresselek, mint a hegesztőpisztolyomat? Akarod? A lány nem hitt a fülének. Hogyan, ez a komoly huszonhatéves fiú ilyen ön- feláldozásra lenne képes őérette? Mikor megbizonyosodott róla, hogy tényleg nem álmodik, örömmel sikoltott fel. — Géza! Képes lennél rá drágám? Bár én megelégszem kevesebb szere tettel is! De a fiú férfiasán kitartott elhatáro zása mellett és nem engedett. Nem, ő igenis éppen annyira akarja szeretni. Ahogy nézte a lány nedvesen pirosló száját, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megcsókolja. Már-már elvesztette a fejét és át akarta ölelni Miladát, de az okosabb volt. — Ezt hagyjuk most, Géza — mond ta határozottan — először, fejezzük be a szakaszunkat. Ne rontsuk el ezt a bol dog percet azzal, hogy lemaradunk a munkában. — Milyen nagyszerű vagy édes, — ujjongott Géza — igazad van! Gyerünk! Vidáman fütyörészve visszamászott a vezetékre, pisztolya diadalmasan fel lángolt. Ügy érezte, hogy most már van miért hegesztenie ... (A befejezést helyszűke miatt mel lőzzük!)