Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Fábry Zoltán: Csokonai Vitéz Mihály az "országos infámis huncfut"
a „ nemes magyar világ?“ „Mindenbe nemes szivek van, csak a tudományok ellen ide genek. Ez igen bepiszkolja amazt is... Már látom, derék magyarnak lenni nem egyéb, hanem kihányt ruhákba öltözködni, sok szép kopókat tartani, nyalka paripákon ugrálni, periódice káromkodni, enni, innya, mások munkálkodását nézni, a tudományokat gyű lölni, a tanultakat az éhhelhalásra segélle- ni“. E nemesi világban „a tudatlanság egye nes megvallása — virtus“. A hazafiság fok mérője á magyarkodás, a külsőség, mely pontosan fedi a belső űrt: a mozdulatlan ság kényszerét és kényelmét. Csokonai első írásában, az állatokkal való beszélgetésben a kócsagtoll őftilete ellen fordul: „mert ma egy kócsag tollszár többet ér, mint ezer ér demek. Ezen 2—3 fehér szálacskák ragad ják ki az én kedves hazámat az ínség tor kából. Tibennetek állnak, gyermeki csecse becsék, az én nemes nemzetemnek fénylő virtusai!" Micsoda gúny! Micsoda eszte- lenség! a díszmagyar kucsmájának tollfor- gójáról van itt szó: a kócsag a költőnek pa naszkodik, ők e hóbort, e külsőség legköz vetlenebb áldozatai, mert ahol a kócsagtoll jelenthet mindent, ott a költőnek nincs ke resnivalója ! Csokonai majdnem minden müvének köz ponti figurája a költő. Az úri mulatozás rajza, a henyélés nemesi állandósága foko zottan húzza alá a poétaszegénységet. A Békaegérharcban ott hápog a nagyszájú bé ka-úr, aki „a hazának egy hasztalan has nál mást nem hizlala“ és így nem csoda, ha a rendi világ könyvtáraiban nem lakik egyéb egérnél. Csokonai a Tempefőiben pontosan felsorolja e kultúra számadatait: alig van 5—6 gróf és 20—30 nemes, kik magyar könyvet vesznek! Tempefői, a köl tő, ez úri világban kénytelen udvarolni, sír ni, kérni és könyörögni. Megértést, mecé nást, alamizsnát, pénzt vár, de gróf Fegy- verneki, báró Serteperti, Koppóházi, Tökko- lopi és n kegyes „főtisztelendö gvardián úr" egyformán hátat fordítanak neki. Fegyver- nski a szemébe vágja: „Én kegyelmedet mint poétát fel sem veszem, de mint nyomorul tat sajnálom." Poétanép a magyar!... Akik a könyveket csak pipagyújtó fidibusznak használják, azok a költőkben csak a „köny vek között henyélő ország lezsákjait" lát ják, „akik holmi könyvekkel csalják a pénzt s becsületet". Akkor már inkább egy pár fáin kutyát, akik „a jobbágyok zsírjá val hízva divíziónként koslatnak az urasági udvarokban“. A könyv így lesz e nemesi világ szégyene. Gróf Fegyvemeki nyíltan fenyegeti meg könyvolvasó lányát, „hogy ezt a dibdábságot, mely rangodhoz s úri nemedhez nem illik, végkép megutáljad“, így néz ki ,.a magyar Pallas, akinek test vére a szegénység és becstelenség“: sóhajt a hoppon maradt költő. Poétanép a magyar? A nemesi világ költőt fojt és tagad. A költő sorsa, útja ezzel magától adódik: a nép! A nép nyelve és. ügye, mint a magyar mozdulatlanság, vál tozatlanság görcsmulasztó megoldója. Cso konai korának európai magyarja volt. A magyar holtponton érte meg a korfordulót: a francia forradalmat és kihatását a Mar tinovics-összeesküvést. A rendi Magyarország irtózása, a változatlansághoz, a mozdulat lansághoz való görcsös ragaszkodása min denképpen érthető. A tilalomfák egyre sza porodnak: a debreceni kollégiumi szabály zatot sürgősen szigorítják és megtiltják, hogy a diákság „közállapotokról" beszéljen vagy írjon. Költő sem írhat. Ezt a sort — „s a bozontos gallusok ma már a hérosok sorában ülnek“ — a cenzúra irgalmatlanul kihúzta a versből. Csokonai „sóhajtozó csuk lásai“ és Ady háborús „muszája“ között nincs különbség: csak kosarazott szájjal, ie- fojtott tüdővel szólhat a költő; Magyaror szág, mint „hivatalos ország“ korfiorduló- kon mindig siralmas látvány volt Csokonai a francia forradalom igézetében élesen el határolja a hazai és külállapotokat: „az ide genek által körűié iobbantott fény eleven színekkel kinyilatkoztatja a szégyennek és dicsőségnek határait". A költő, aki a vál tozást, a fejlődés ez előfeltételét őhajtozza, nagyobb és igazabb hazafi, mint ar fringiás korszerűtlenség aulikus nemese: „Ne kí vánd az igazságtalan tyrannus csapodár- jainak s földön csúszó szolgáinak renyhe csordáját szaporítani, ne kívánd gonoszság s unalom által megvenni azt a szomorú el sőséget, hogy embertársaidat elnyomhasd.“ A „ne kívánd“ mindig és mindenben a ren di világot célozza. Csokonai Somogybán élve, „aftoE számki vetve volt minden tudomány“, a nemesi vi lág végnélküli farsangját az értelmetlenség reálszatírájává fokozhatja Dorottyájában: „Nálam a komikumnak kútfeje az, hogy a történetet, mely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot“. A végnélküli hejehuja, mint nagy és fontos dolog! Az „úri muri“, mely itt még a ko mikum kútforrása, majd csak Móricz Zsig- mondnál ropja végszavát és összegeződik haláltánccá! Csokonai, saját tanúsága sze rint, a Dorottyában azt írta le, amit életé nek „megrendült napjaiban“ látott. És e megrendültség egyik oka: a robot népe, a szegény pór legény, aki Somogybán „vagy bodnárnak, vagy betyárnak vagy zsiványnak állt“. Az úri muri mindenütt és minden képpen a poétát alázta, a tudományt, a kul túrát. Ez a poétaszegénység kellett, hogy eltaláljon a paraszt, i jobbágy, az éltető nép keservéhez. Egy volt velük: rokon. De
