Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 2. szám - Fábry Zoltán: Csokonai Vitéz Mihály az "országos infámis huncfut"
Meghalt 150 évvel ezelőtt, 1805 január 26-ón, 32 éves korában. Költő volt és ma gyar: megértetlen és megalázott ország csavargója és árvája, test és lélek betege, az inni- és hinnimuszáj részege, csalódá sok józanja, az elhagyatottság, a magány halottja és a századforduló legkorszerűbb, legműveltebb magyarja, aki írt „a huszadik vagy huszonegyedik századnak, annak a kor nak, amelyben a magyar vagy igazán ma gyar lesz, vagy igazán semmi sem“. Éle tét Ady paradoxonja fedi fel, mely kötetek helyett beszél: „Lump volt, csavargó, míve- letlen, durva és paraszt, ő volt tudniillik akkor a iegeurópaiabb ember ebben az or szágban“. Ez a tudniillik úgy csattan, mint a pofon, mint az igazság pontja, mert e Iegeurópaiabb ember végrealitása, egyetlen társa és vigasztalója, csikóbőrös kulacsocs- kája volt: „Édes a te dano lásod Jérce forma kotyogásod Kittykottyod innepi ének Bús szívemnek, szegénykének“ Elmondtunk mindent. Debrecenben született és élt, míg városa vándorbotot nem nyomott a kezébe, abban a városban, ahol Petéfi szerint a könyvet csak azért veszik, hogy lapjaiba szalonnát takarjanak. Hogy Debrecen mit jelentett Csokonai életében, azt Kazinczy árulta el: „Kár, hogy Debrecenben, a zseniket elnyom ni gyönyörködnek“. A civis-szadizmus költőt fojt, öl és gyaláz. Mi jogon ? ........mit ér, hogy házát telitölti a kincs. Ha esze házában semmi portéka sincs? ...ezer ökrével mi nek dicsekedik, Ha maga a gazda az ezer egyedik?“ A költő visszavág, de hasztalan minden, zsugori uram sebezhetetlen, elér hetetlen: „azt is sajnálja ö, Hogy versbe ingyen s potomra jött elő.“ .Lilláját, ezt a komáromi „édes barátkoz^st“ a kalmár szülők jóvoltából szintén a „gazdag ember“ ragadja el, a rabló, aki „a törvény bujnyik várában lebékózza kincsemet“. Amikor Cso konait kiveti és kisemmízi a kollégium, ak kor lényegében ez a buta civis gőg és a buj- nyikság állt bosszút. Búcsúbeszédében „or szágos infámis huncfuttá“ tétetését pana szolja, „hogy a haza, melyet dajkámnak hívtam, tőlem irtózik“. Ady és Tóth Árpád ehhez a megértetlen költősorshoz kapcsol ják igazolón lázítő magyar mondanivalóikat, mert e mondanivaló keserű magját Csoko nai ültette: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban.“ Csokonai, a poéta — senki volt. Hosszú volt az út, amíg eljutottunk a második vég lethez, amikor a poéta: valaki, minden! Poé tanép a magyar!: hányszor Irtuk le e bi zonyosságot, azt a tényt, hogy a magyar ság legigazibban költőiben és költőivel élt. Petőfi, Ady és József Attila: cáfolhatatlan, teljes magyar történelem. De az ős, de az indító Csokonai! ő volt az első tudatos költőnk, poéta, aki a maga módján ellenállt, aki, Ady tanúsága szerint, köpött a maga életidejének Magyarországára. Csokonai volt az „ebek hazája nem enyém"-intonálás első nyers szövegezője. Ezért lehetett rokona Adynak, aki unokájának érezte és tudta ma gát: „az ő harciassága voltaképpen nem is őbenne, Csokonaiban tombolt, de az akkori, -azelőtti, s a mostani Magyarországban“, ahol megfojtottak volna mindenkit, aki nem éli az uralmon levők maradi életét. így lett a költősors: magyar sors, gyilkos sors, a Cso konaiak, Petőfik, Juhász Gyulák és József Attilák tragédiája. A fojtogató neve: a rendi Magyarország, mely későbbi válfajában, mint „úri Magyarország“ lett „hivatalos ország“, holtpont-állapot, melynek alfája és ómegája Csokonai korában a rendi alkotmány sértet lensége volt. E sértetlenség fenntartása azonban kényszerítőén mozdulatlanságot idő zít. Csokonai e halálos mozdulatlanságnak és begubózottságnak, leülepedettségnek és elvetéltségnek, ennek a görcsös egy helyben topogásnak és hirtelen idegenbe-szökésnek volt hol fittyet hányó leleplezője és fene gyereke, hol bohóckodni kénytelenkedő • ud varlója. Ezért mondhatta Ady, hogy Csokonai korának legnagyobb kultúrembere volt és ezért „nem lehetett belőle csupán disznóto rok hivatott költője“. A magyar nemesi világ, ez az Idegent majmoló üresfejúség és konok patópálság között hánykolódó komp-ország lett Csoko nai átka, senyvesztője és gyilkosa. Csontig, bőrig, becsületig, halálig kellett éreznie far sangoló uralmi valóságát, hogy ugrasztottja, leleplezője és mulasztója lehessen. És e nemesi világ körös nevezője — csekély ki vételeitől eltekintve — kulturálatlansága volt. Csokonai ugyanakkor a kiemelkedő művelt fő, ezt még a milléniumi kor irodalomtör ténészei is elismerik, akik szerint az eszté tikai elméleti értekezések nagy száma bizo nyítja, mennyire tudós, tanult költő Csoko nai, kit tudományos készültsége egyenesen egyetemi katedrára predestinál. Az ilyen em ber ítélete kell, hogy telibe találjon, mert mi ctóKomímzMHÁii a^otjzMof
