Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
Csák mutassa meg öt. Mást nem kivártunk magától. A vonat csak tizenöt perc múlva fut be. — Valamennyien a földszintes állo másépület .felé indultunk a sötétben. *—• Nos, velünk akar tartani? — kérdezett meg csöndesen Goncsarov. — Részt akarok venni a tettes elfoga- tásában — válaszoltam neki. — Nem lehet. Az akciót a milíeia emberei hajtják végre és nincs rá jogom, hogy kí vülállókat is bevonjak. Figyelje csak távol ról. Az őrnagy a peron felé tartott. Krivose- jev a főhadnaggyal került egyet és a má sik oldalról közelítették meg. Egy ideig utá nuk néztem, aztán Goncsarov után indultam. Az állomás épülete csakhamar eltakarta öt. Noha későre járt már az idő, a peron jól ki volt világítva, s amikor kiléptem, nyom ban megpillantottam a kiaszíc közeliében egyedül álldogáló Goncsarovot. Hozzá men tem. Rosszalólag csóválta a fejét. — Hogy állunk? •—• kérdeztem. i — Ott van a peron végén. — Fedor Georgievacs, én is odamegyek, különben semmit se látok majd. — S mi ott a látnivaló? Különben... — Goncsarov egy pillanatig elgondolkozott. — Menjen, üljön le a hozzá legközelebb eső padra és tegyen úgy, mintha a vonatra vár na. De semmibe se avatkozzon bele .. A peron üres volt. Az egynéhány utas az eresz alatt gyűlt össze, ahol néhány ifjú gi tár kísérettel énekelgetett. Lassan lépegettem a peron vége felé, s tá vol a lámpától egy pádon ülő magános ember ötlött hirtelen a szemembe. Nem akartam gyanút kelteni, ezért elfogulatlan biztonság- érzettel ültéin le a legközelebbi üres padra és körülnéztem. Se Goncsarovot, se az em bereit nem láttam sehol. Közben, mintegy véletlenül a szomszédo mat is szemügyre vettem. Gracsev elnyújtózkodva pihent, hátát ne kitámasztotta a padnak, lábát előrenyúj totta és közömbösen nézett maga elé. Meg termett, jó alakú férfi volt, szürke zakót viselt. Kétségkívül nagy erő lakozott berme, lát szott rajta. De nem volt rajta semmi külö nös, semmi föltűnő, ami bevésődne az em lékezetbe. Nyugodtnak, közönyösnek lát szott, s ez volt a legborzasztóbb. Egy vöröses kandúr mászott föl a lépcső kön és lassan lépegetett a peronon. Gracsev odacsalta, s mikor közel ért hozzá, lerúg ta a sínek közé. Hirtelen részeges hangok hallatszottak a közelből, elnyújtott dalfoszlányok. Odafor dultam és Goncsarovot pillantottam meg, összeölelkezve egy fiatalemberrel, amint bi zonytalanul róják a peront. Tántorogva a peron végéig mentek, figfyelmet se vetettek rám meg Gracsevre, majd visszafordultak. — Vanya, de jó lenne néhány kievi sze let, —* motyogott a fiatalember. Masukinra ismertem benne. Goncsarov, akit Vanyának szólított, fejcsóválva meg állt, megtapogatta a zsebeit és botladozó nyelvvel megszólalt:. — Ej, a kutyafáját, nincs gyufám! Jó vol na füstölni egyet! Ehun, talán a polgártárs nak lesz! És hirtelen mind a ketten a pádon ülöhöz közeledtek. Az lustán megmozdult, lábait igazgatta és nyersen odavetette: — Nincs gyufám, — s tüntetőleg elfor dult, értésükre adva, hogy nem hajlandó be szédbe elegyedni. — Ugyan polgártárs, lehetetlen, hogy ne lenne gyufája, hiszi a pici! — szemtelenke- dett „Vanyka“ az ittasokra jellemző módon. — Mit akartok, fiúk? — kérdezte még mindig tartózkodva Gracsev, — Megmond tam már érthetően: nincs gyufám. Menjetek a fenébe! — Én meg azt mondom, hogy van! — makaeskodott Goncsarov és Gracsevhez ha jolt, mintha személyesen. is meg akarna róla győződni, van-e gyufa a zsebében vagy sem. — Na mi lesz? — horkant föl Gracsev, s hangjában gonosz düh rezgeti már. Talpra ugrott és egész testében kiegyene sedett. Egy fejjel magasabb volt Goncsa- rovnál. De az őrnagy csak arra várt, hogy föláll jón: villámgyors mozdulattal megragad ta ellenfele kezét s hirtelen magához rán totta őt. Masukin ebben a pillanatban Gra csev zsebébe nyúlt és feketén csillogó re volvert húzott ki belőle. — Nini, itt a tűzszerszám, — csúfondá- roskodott Masukin. — S még azt mondja, polgártárs, hogy nincs gyufája. Ejnye, ej nye, nem szép dolog ám hazudozni ? ... — Mi bajuk velem? — kiáltotta és oldalt ugrott. — iBitangok! — Ugyan, ne izgassa magát, Gracsev pol gártárs, hisz csak arról kell számot adnia, miért visel fegyvert. — Goncsarov átvette Masukintól a revolvert és a zsebébe csúsz tatta. Gracsev néhány pillanatig hallgatott, az tán csúfondáros kifejezés jelent meg az arcán. — Én?... Fegyvert viselek? Ne vicceljen parancsnok elvtárs. Nyugodt lelkiismerettel beismerhetem, hogy Gracsev vagyok saját szüleim gyermeke, de ami a fegyvert illeti, bocsánat, hát az enyém? Határozottan til takozom ellene. Vegye tudomásul, parancs nok elvtárs. A maga revolvere az. Nem ha gyom a nyakamba sózni! Az ügyésznek is azt mondom majd: nem az enyém a revol ver. Goncsarov csak legyintett:
