Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 11. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
— Hagyja már ezt a régi trükköt. Valami újabbat is kitalálhatna. örültem, hogy valamiben hasznomat ve hetik, odamentem hát és kijelentettem, hogy személyesen is bizonyíthatom, hogy ennek a pasasnak a zsebéből... — Bocsánat, — szakított félbe Goncsarov — polgártársnak ... — ... szedték ki a revolvert, — fejeztem be. — Köszönöm, — válaszolta Goncsarov, fürgén Masukinhoz fordult és kiadta a pa rancsot: — Gyorsan az autóba velef — Vagy úgy! — sziszegte Gracsev. Hirtelen előreugrott és szinte térdelve vonszolta maga után Masukint, majd oldalra ugrott. Én rávetettem magam. Mindketten a sínek közti deszkahidalásra zuhantunk. Ebben a pillanatban ököllel fejbe vágott, de én közben már torkon ragadtam és olyan gyű lölet fogott el, hogy megfojtottam volna, ha valami erős kéz föl nem émel. — (Ne heveskedjen! — hallottam Goncsa rov nyugodt hangját. — Miért ragadtatta el magát? Hát nem figyelmeztettem? Most majd elpanaszolja az ügyésznek, hogy a milícia emberei udvariatlanul bántak vele. Jöjjön, mosakodjon meg. Az utasok már fölfigyeltek. — Mi az? Micsoda verekedés az ott? Mi történt? — szóltak összevissza az izgatott férfi és női hangok. — Semmi sem történt. Ne nyugtalankod janak, polgártársak — válaszolta Goncsa rov. De hát miért is avatkozott bele ? — vetette szememre, mikor kettesben elhagy tuk a peront. De a hangjában nem csen gett elégedetlenség. — Azt hiszi, maga nél kül nem boldogultunk volna? — Láttam, hogy szökni akar. — Dehogy hagytuk volna! De maga ököl re ment és csődületet okozott... Iga? volt, amit mondott, de nem sajnál tam és meg sem bántam. — No, menjünk — hívott Goncsarov, — Lám, már Drozdov is itt van. A két kocsi egymás mellett állt. Drozdov szembe jött velünk és vidáman mosolygott rám. Masukin már mindenről beszámolt ne ki. — Ejnye no! Mire jó a heveskedés, — szólt hozzám és a kocsijába ült. (Vége.) Ford,: FENDT PÁL.
