Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
Ki az az ondulált szőke nőcske, akit tegnap kocsikáztatott ? Szavuskin meglepetten meredt az őrnagy ra. — Mondja, hát, ki az? — Nem tudom. — Látta már azelőtt is valaha? — Nem. — Hát hogyan került oda? Nos, mit hall gat? Szavuskin ekkor hebegve, összefüggéste lenül beszélni kezdett: — A Kirov-kapunál, az útkereszteződés nél, a fényjelző oszlopnál a kocsival megáll tam. KI ínbe készültein utazni a nénémhez. Egy férfi szaladt hozzám és odaszólt: „Száz rubelt kapsz, ha kiviszel a városból, gyor san!“ ^Kinézek, hát ott állt mellette az az ondulált. Elfogadtam. Hát aki bűnös, az bű nös : állami kocsi... Nem volt rá jogom ... — Jó, jó, csak beszéljen tovább... — Beültek a kocsiba és a Komszomol-té- ren keresztül egyenest Szokolnyikibe haj tottam velük. A Krasznoszelszkaján meg kértek, hogy álljak meg a „Gasztronom“ előtt. Bort és élelmiszereket vásároltak és tovább utaztunk. Kiértünk az erdőbe. Egy félreeső helyen kiszálltak a kocsiból. Iszo gatni és falatozni kezdtek. Engem is megkí náltak. Visszautasítani nem illik ... Kétszer kétszáz grammot hajtottam föl. Általában jól bírom az italt, nem rúgok be könnyen, de most valahogy levett a lábamról. Minden összefolyt a szemem előtt, gyengeség fo gott el, a fűbe h^veredtem és aztán már semmiről sem tudtam. Ez lenne minden, parancsnok elvtárs ... — Hogyhogy minden? — kérdezte Gon- csarov. — És hová lett a szerelmes párocs ka? Szavuskin mélyet sóhajtott és vizet kért. Egy hajtásra fenékig ürítette a poharat, is mét felsóhajtott, s mintha utolsó titkát is fel akarná tárni, folytatta: — Estefelé ébredtem föl, zuhogott az eső, teljesen átáztam, a gyomrom émelygett, a fejem majd szétrepedt. Körülnézek — a szerelmespár sehol. Látom, a kocsi a helyén, megnézem, rendben van-e. Rendben volt. Az ülésen egy ötszáz rubeles hevert. Vagy ne kem szánták, vagy elvesztették ... — Mikor fedezte fel a horpadást a kocsin? —■ Megérkeztem a garázsba, beállítottam a gépet, hát csak rám kiált valaki: „Hej, de ellátták a kocsid!“ Nézem, csakugyan. Hol sérült meg, fogalmam sincs róla. Hogyhogy nem állított meg senki a városban? Azt kell hinnem, az eső miatt. — Miért nem mondta meg mindezt azon nal?! — Hát rám támadtak: gyilkos, rabló! Én nem gyilkoltam, nem raboltam, és a kocsitól nem mozdultam. Folyton azt hittem, hogy összetévesztenek valakivel. — Adhatna személy leírást az utasairól? — Miért ne? Magas termetű, közönséges arcú, harmincöt-negyven körüli férfi, sem mi különös rajta. Mikor vodkát töltött, te toválást láttam a hüvelykjén, valami nevet, de nem tudtam elolvasni... — És milyen ruhát viselt? — Szürke zakót. És a nő... De hiszen ön valószínűleg ismeri őt. Pontosan leírta: ondulált szőke haj, úgy is néz ki... Olyan világos, kerek arcú, piszeorrú ... — és föl tolta újjával az orrahegyét. — Eleinte so kat nevetgélt, de aztán savanyú arcot vágott és elcsendesedett... És milyen ruha volt rajta ? Ha agyonvernek se emlékszem visz- sza. Szokásos ruha, amilyet a nők hordanak nyáron... — A napnál világosabb. S hogy szólítot ták egymást? — Nem emlékszem, nem érdekelt... — Szavuskin sóhajtott. — Bűnös vagyok, be látom, állami kocsi, én meg feketéztem vele. De hát szavamat adom, nyomozó elvtárs, nem követtem el semmiféle bűntényt... Re volverem sem volt világ életemben ... — Hiszek magának, Szavuskin, — mondta Goncsarov. — Elvégre a bíróságon kell majd számot adnia, hogyan vált a gyilkos bűn társává. Ez — a bíróság dolga ... Most meg elvezeti munkatársaimat és megmutatja ne kik a dőzsölés helyét. Ha visszatérnek, elin tézzük a formalitásokat és hazamehet. — Haza? — kérdezte izgatottságtól re megő hangon Szavuskin. — Talán nem akar? — mosolygott Droz- dov. — Sose féljen. Ha szükség lesz magára, majd beidézik, — válaszolt Goncsarov és felállt. Mind fölálltak. Goncsarov áthajolt az asz talon, odaszólt Drozdovnak, igyekezzen és figyelmeztette, hogy szakértőket is vigyen magával. A szórakozottan kapkodó Szavuskint ki vezették. Az irodában ismét csend állt be. Elővet tem noteszemet és bejegyeztem egyet-mást. Mikor befejeztem, körülnéztem. Kívülem csak Goncsarov volt ott. A nyitott ablak mellett ült és nyugodtan dohányzóit — Goncsarov elvtárs, — fordultam hoz zá, — mondja kérem, mi a jelentősége az üggyel kapcsolatban annak, hogy leszedték-e a kocsi rendszámát vagy se. Hiszen rend szám nélkül nem szabad közlekedni a vá rosban ... — Szívesen megmagyarázom. Ez a kérdés számunkra roppant nagy jelentőségű. Bizo nyára tudja, hogy a rendszámot csavarokkal erősítik föl. Tegyük föl, hogy a csavaranyán friss csavarási nyomok vannak. Ebben az esetben feltételezhető, hogy a kocsira más, vagy hamis rendszámot szereltek, persze, ha nem valami más ok miatt vették le. Az a
