Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
kérdés, minek a hamis rendszám? A fele let világos: hogy hamis nyomra vezesse a nyomozást. Ebben az esetben nem így tör tént, a rendszámot nem vették le, pedig a bűntényt nem pillanatnyi elhatározás alap ján, hanem előre megfontolt szándékkal kö vették el. Előre megfontolt szándékkal. Az a kérdés: melyik sofőr követne el bűntényt az utcán, úgyszólván fényes nappal, a járó kelők szemeláttára, közszemlére téve a rend számát? Ez éppolyan, mintha az igazolvá nyát mutogatná meg mindenkinek. — De a rendszámot mégse jegyezte meg senki, — vetettem közbe. — Merő véletlen! Ilyen véletlenre nem le het építeni. Ily módon Szavuskin részvétele a bűntényben egyszerűen valószínűtlenné válik. Csak túlságosan sok bűnjel gyűlt el lene össze. A valóságban ezek a bűnjelek, ha úgy nevezhetjük, új minőségbe csaptak át: elárulták, hogy szándékosan és csalárdul vetették ki tőrnek. Kinek állt érdekében e csalárd cselvetés ? Annak, aki kibérelte a kocsit. Ez a szürkezakós férfi, nevezzük csak így, kibérelte a kocsit, kikocsizott a kör nyékre, leitatta a sofőrt, fölvette a kabát ját, elvette a sapkáját, fogta a kocsit, és oda hajtott, ahol Orlowal találkozhatott. Mikor elkövette a bűntényt és látta, hogy milieista vette üldözőbe a kocsit, az ablakon át kihajította Szavuskin sapkáját. Mikor a gyilkos szerencsésen visszatért, helyére ál lította a kocsit és a rablott pénzből ötszáz rubelt az ülésen hagyott. Ez a verzió állít ható föl Szavuskin vallomásából. Szerintem így is történt a dolog. — És miért nem a sofőrigazolványt dob ta ki a tettes? Ez még meggyőzőbb lett volna. — Hová gondol! — mosolygott naívságo- mon Goncsarov. — A tettesnek az volt a célja, hogy mi keressük a sofőrt és lehető leg sokáig keressük ... Míg mi tovább vitatkoztunk Szavuskin vi selkedése fölött, az ajtó mögül zajos han gok hallatszottak. Drozdov jött meg munka társaival, valami* csomagokat cipelve. Ki bontották őket és üres boros meg sörös palackokat állítottak az asztalra. Mögöttük Szavuskin lépett be. — Részegeskedtek! — jelentette Drozdov. — itt a maradék bor s rúzsos cigarettavé geket is találtunk. Attól tartok, hogy az eső lemosta a palackokról az ujjlenyomatokat. Fölszólította Kovalenko asszonyt, hogy küldje ezeket a tárgyakat a tudományos műszaki osztályra szakértői vizsgálatra. — Hatnak is elég lett volna, amit be- nyakaltak, — vetette oda valaki a jelen levők közül. — Lám, Iám, Szavuskin! — szólalt meg Goncsarov feddő tekintettel. — Lám, hová vitte az ital — rablógyilkos társaságba. MIÉRT MONDOTT FEL MARCSEVSZKAJA. Drozdov kiment az irodából, hogy elintéz ze az osztály sürgős ügyeit. Kovalenko asz- szony elvezette Szavuskint, hogy visszaad hassa a dokumentumait. Mi ismét magunk ra maradtunk Goncsarowal. — Nekem az az érzésem, — kezdtem el, . — hogy Szavuskint mégis csak kissé korán bocsátották szabadon ... Hisz megtörténhet, hogy a tettes esetleg ismerőse és .figyel meztetheti őt. Goncsarov komoly figyelemmel tekintett rám.- — Ön nem ért velem egyet? — kérdez tem tőle. — Persze, hogy nem! Szavuskin kihágást követett el, ezért megbüntetik, de nem kö zönséges gonosztevő, és ha csak egyetlen óráig is fogva tartanám, megsértenénk a forradalmi törvényességet. A beszélgetést meg kellett szakítanunk., Drozdov és Kovalenko asszony léptek az irodába. Nyomukban alacsony termetű, hatvanas, kövérkés férfi gurult be, telitömött akta táskával a kezében. Kerek arcát teljesen vörösre pirította a nap. Izzadt, levegő után kapkodott, homlokát és tarkóját tarka zseb kendővel törölgette. — Mi is történt tulajdonképpen, parancs nok elvtárs? — szólalt meg mély, rekedt hangon, egyúttal forró, puha kezét felénk nyújtva. — Szörnyűség! Elsőrendű étterem, soha egyetlen panasz ellene, egyetlen kifo
