Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
— Ez az! — jelentette ki határozottan Szavuskinné és egyszeribe a Kedrova hozta sapka után nyúlt. Megfordította és a bélés re mutatott, a fekete öltésekre: — Magam javítottam. Hogy került ide? — Idehozták, — válaszolta Goncsárov fölállva. — Nos, nem tartóztatjuk sokáig. Legföljebb tíz percet. Igazolványt adunk, hogy tanúnak idéztük be. A férjével pedig majd még foglalkozunk. Ne nyugtalankodjon. Ma vagy holnap minden kiderül. Kapitány elv társ, szövegezze meg a vallomási jegyző könyvet. Csakhamar elkészült vele. Szavuskinné fölállt, de az ajtóhoz érve megállott, el gondolkozott és Goncsarovhoz fordult: — Parancsnok elvtárs! A férjem bizonyára megéhezett. — Legyen nyugodt, — válaszolta Drozdov Goncsárov helyett, — gondoskodnak róla. Szavuskinné elment. Drozdov összeszedte a sapkákat és kivitte. Kovalenko asszony Szavuskin sapkáját visz- szacsomagolta az újságpapírosba és magával vitte. Goncsarowal kettesben maradva leültünk a díványra és rágyújtottunk. Rövid hallgatás után megszólaltam: — Hogy szaporodnak a bizonyítékok Sza vuskin ellen! — Furcsán viselkedik ez a Szavuskin, na gyon furcsán, — szólt az irodába lépő Droz dov szavaim hallatára. — No, most nem ússza meg a bíróságot, mit gondol, őrnagy elvtárs? Goncsárov összeráncolta homlokát és föl- alá járt az irodában. — Miért hallgat, őrnagy elvtárs? — kér deztem s fölálltam a díványról. Kovalenko asszony lépett be, s látván, hogy az iroda közepén állunk, csodálkozva tekintett ránk. — A dolog úgy áll, — szólalt meg Gon- csarov lassan, megfontoltan, — úgy áll a dolog, hogy Szavuskint szabadlábra kell he lyeznünk. Nem gyilkolt, sőt még csak ott sem volt a tett színhelyén. A BŐKEZŰ UTASOK. A szobában hirtelen csönd állt be. Droz dov némán tekintett Goncsarovra, mintha további fölvilágosítást várna. Kovalenko asszony nem is leplezte ámula tát. Az ajtó melletti székre rogyott és tágra nyílt szemmel meredt Goncsarovra. — Nem értem önt, őrnagy elvtárs, — szólaltam meg. — ön talán azt akarja, hogy szabadlábon futkosson a gyilkos? Az arcom bizonyára olyan rémületet fe jezett ki, hogy Goncsárov nyomban megszó lalt: — Igaza van, a tettest szabadon bocsátani annyi, mintha magunk követnénk el bűn tényt. De még borzasztóbb, ha ártatlan em bert tartunk a börtönben. Nemde? — Ez a Szavuskin lenne az az ártatlan ember? — Nem vitázom, különösen viselkedik, de se nem gyilkos, se nem rabló... — Bocsánat! A tények az ellenkezőjét mondják. Bűntény történt. A tett színhelyén megtalálják a tettes sapkáját... Pénzt ta lálnak ... — Tudom, tudom... Mindezt jól tudom, — szakította félbe Goncsárov. — A sapka, a golyóütötte horpadás a kocsin, a fekete bőrkabát. De ne siessen a végleges állás ponttal. Ne hamarkodja el. — Engem egy körülmény ejt gondolko dóba, — szólt közbe Drozdov, aki még min dig a szoba közepén állt. — Ugyan melyik sofőr ne cserélné ki kocsija rendszámát, ha bűntényre készül? Hisz esztelenség lenne, ha nem tenné, másrészt viszont ha Sza vuskin nem gyilkos, akkor miért hazudik? ... Miért keveri bele a nénjét, miért agyalta ki a kődobáló gyereket. S végül Kedrova vallo mása. Határozottan állította, hogy látta, amint a sapka lerepült a sofőr fejéről, le repült, nem pedig kidobták. — Lám, lám. Ez az! — kiáltott föl Gon- csarov. — Kedrova — becsületes, derék szovjet polgár, csakhogy téved. Nem látta, hogy fejről repült le a sapka. — Bocsánat, — tiltakoztam — hiszen Kedrova sem vak! Hogyan vonhatja kétség be a szemtanú vallomását? — Ebben az esetben köte’esstgem' — vetette ellen az őrnagy. — Nem látta és ncrr. is láthatta. — Honnan tudja? Goncsárov elmosolyodott: — Látta ön már valaha, hogy zárt kocsi ból a sofőr fejéről lerepült volna a sapka? — S a választ be sem várva folytatta: — nem. Csukott kocsiból a szél nem fújhatja le a sapkát. Képzelje csak maga elé a „Po- beda“ kocsit és jusson eszébe, milyen kis ablakok nyílnak a sofőr oldalán. Ki kellett volna dugnia a száguldó kocsiból a fejét, hogy a szél elkaphassa a# sapkáját. Mégpedig a Gorahov- és a Kis Gyemídov-utca éles ka nyaréban. Fölteszem a kérdést: hogyan lát hatta volna ezt Kedrova, amikor maga is azt állítja, hogy a kocsitól jobbra állott? — Igen, — ragadta meg a szót Drozdov — még a kezével is mutogatta, hogyan szá guldott el mellette az autó. Goncsárov rágyújtott, a füstgomolyagban utat vágva az asztalhoz lépett s leült a ka rosszékbe. — Márpedig a sofőr ülése baloldalt van. Ügy ám, — folytatta. — A sofőr tán ott hagyta volna a kormányt, s menetközben a jobboldali ülésről kidugta volna a fejét az
