Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Thomas Mann: A csodagyerek (ford. Lányi Viktor, rajzolta Lőrincz Gyula)
gezö mondanivalójához: a béke embermentő valóságához. És ez és ennyi Tho- mas Mann öröksége, mértéke és utánozhatatlan kéz jegyű igazsága, névadása.. A béke mint kategorikus imperatívusz! A béke, mint mindennek előfeltétele és mindennek eredője. „A béke az emberek legnagyobb és egyetlen ldncse és egy mű értékét a jövőben önkéntelenül azzal mérik majd, mennyiben és milyen mértéhben terjesztette a béke szellemét.n Thomas Mann kimondotta önmaga felett az ítéletet, és mi köszönő hálával, tisztelő köszöntéssel hajtunk fejet em léke nagysága, jelenválósága, halhatatlansága előtt! A csodagyerek .belép — a terem elcsen desül. Elcsendesül, de azután kitör a taps, mert valahol oldalvást egy uralkodónak és vezér- kolomposnak született valaki összeütötte a tenyerét. Az embereik még semmit sem hal lottak, de máris tetszésüket nyilvánítják: mert óriásira szervezett hírverés harango zott elébe a csodagyereknek és a tömeg, mielőtt ráeszmélne, már meg van szédítve. A csodagyerek kilép egy gyönyörű spa nyolfal mögül, amely teie van hímezve em- píre-koszorúkka! és nagy mesevirágokkal — fürgén kapaszkodik föl a dobogó lépcsőin és úgy veti magát a tapsviharba, mintha kissé dideregve, ifázékonyan egy fürdővízbe lépne, amely mégiscsak az ő igazi eleme Előremegy a dobogó pereméig, úgy mosolyog, mintha fénykép készülne róla és bájos, fé lénk kis pukedlivel köszöni meg a tapsot, hölgy módra, pedig fiú. Tiszta fehér selyembe van öltözve, aminek láttára egy kis meghatott moraj szalad vé gig a termen. Fantasztikus szabású, fehér selyemkabátkát visel, alatta szalagövvel, még a cipője is fehér selyem. De .fehér selyem rövidnadrágjától élesen elüt csupasz lábszá ra, amely egészen barna; a kisfiú ugyanis görög nemzetiségű. Bibi Saccellaphyiaccasnak hívják. Ügy van, ez a neve. Hogy Bibi miféle keresztnév rö vidítése vagy becéző - alak ja, senki sem tud ja, egyedül az impresszárió, az pedig üzleti ti teáiként őrzi. Bibinek sima fekete haja van, amely válláig ér, de mégis oldalt van elvá lasztva és keskeny boltozató, barnás hom loka fölött egy kis pántlikával megkötve. A világ legártatlanabb gyerekarcával néz a vi lágba, orrocskája fejletlen, szája körül mit sem sejtő kifejezés; csak szurokfekete egér- szeme alatt látszik már egy kis bágyadtság és ezt az arcrészletet két jellegzetes vonás ha tárolja el élesen. Kilencévesnek látszik, pe dig csak nyolc és félnek van elhíresztelve. Az emberek maguk sem tudják, hiszik-e ezt vagy sem. Talán tudják, hogy nem igaz, de mint annyi más esetben szokták, mégis hisznek benne. Egy kevés hazugság, gondol ják, kell a szépséghez. Hol maradna, gondol ják, a lelki épülés és fölemelkedés a szürke hétköznap után, ha az ember nem lenne haj landó egy kis jóindulatú megalkuvásra? Van is valami igazság ebben az átlag-gondolko zásban ! A csodagyerek addig hajlong, amíg el nem ül az üdvözlő tapsok fergetege; aztán a zongorához megy és az emberek még egy utolsó pillantást vetnek a műsorra. Első szám Manche sollenelle, utána jön a Réverie, aztán pedig Le hibou et les moineaux, szer zetté Bibi Saocellaphylaccas. Az egész mű sor tőle való, csupa saját szerzeményt ját szik. Műveit ugyan nem tudja leírni, de mind egyik benne van rendkívül okos fejecskéjé ben és igényt tart a művészi értékelésre, amint ez az impresszárió komoly és tárgyi lagos fogalmazásában, a falragaszokon ol vasható volt. Az impresszárió nyilván ke mény belső küzdelemmel csikarta ki saját magából ezt a méltányos kritikai megállapí tást. A csodagyerek leül a forgatható székre és vékony lábszáraival nyúlkál a pedálok felé, amelyek egy elmés gépezettel a szokottnál jóval magasabbra vannak szerelve, hogy Bibi elérhesse őket. Saját zongoráján játszik, ezt mindenüvé magával viszi. A zongora bakokra van állítva és fényezésén erősen meglátszik a sok ide-cda szállítás nyoma; de ez így csak még érdekesebb. Bibi fehér selyem-cipős lábait a pedálokra teszi; azután ravasz képet vágva néz maga elé és fölemeli jobb kezét. Naív, barnás gye rekkeze van, de a csuklója erős, felnőttes, csontozatán látszik, hogy ki van gyakorolva. Ravasz képet a közönség kedvéért vág Bi bi, mert tudja, hogy az embereket kicsit szórakoztatni is kell. De őneki magának is, külön csöndes gyönyörűsége telik foene, ezt a gyönyörűséget le nem tudná írni senkinek. Ez á csiklandós boldogság, ez a titkos öröm hullám mindig végigfut rajta, valahányszor zongorához ül — és érzi, hogy ez soha sem fog kiveszni belőle. Most megint itt van előt te a billentyűzet, a hét fehér-fekete oktáv- sor; mennyi kalandos és mélységesen izgal mas élményben oldódott fel általa és mégis mily tisztának és érintetlennek látszik, akár csak egy vadonatúj rajztábla. A zene az, a zene mindenestül, ami elébe tárul. Ott terül szét a szeme előtt, hívogatón, mint a tenger és ő belevetheti magát, boldogan úszhat höm pölygő hullámaiban, egészen elmerülhet ben ne és mégis uralkodhat rajta, irányíthatja, (F. Z.)
