Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 10. szám - Thomas Mann: A csodagyerek (ford. Lányi Viktor, rajzolta Lőrincz Gyula)
rendelkezhet felette ... Most ott ül s a le vegőben tartja jobb kezét. A teremben .lélegzetnélküli csend. Az a bi zonyos feszültség az első hang megszólalása előtt... A kezdet mindig a nagy kérdés: hogyan is fog kezdődni? És Bibi a mutató ujjával kicsalja a zongorából az első hangot, mely váratlan erővel, mint a trombitaszó zendül meg a középfekvésben. Más hangok csatlakoznak, egy introdukció alakul ki — a feszültség felenged. A terem egy előkelő, divatos szálloda dí szes csarnoka, testes oszlopokkal, falain rő- zsáshúsú festett alakok, cirádás tükrök és egész csillagrendszere villamos izzólámpák nak, amelyek fürtökben, csomókban burján- zanak mindenfelé és ritkás, aranyos meny- nyei tündöklésük a nappali világosságnál sokkalta erősebb fényözönnel árasztja el a termet... Minden szék foglalt, még oldalt és hátul is állnak emberek. Elől a tizenkét márkás helyeken (mert az impresszárió a tiszteletet parancsoló helyárak elvének hó dol) előkelő társaság sorakozik; a felső körök ugyanis élénken érdeklődnek a csodagyerek iránt. Sok egyenruhát látni, s a nők öltöz ködésében választékos ízlést... Egy csomó gyerek is van jelen, illedelmesen lógatják lábukat a székről és sugárzó szemmel nézik istenáldotta kis kollégájukat... Balra elől ül a csodagyerek anyja, roppan tul elhízott hölgy, rizsporos tokával, fején kócsagtollal, mellette az impresszárió, kele ties arctípusú úr, aki bő kézelőiben nagy aranygombokat visel. Az első sorban középen pedig ott ül a hercegnő. Kíváncsi, ráncos aszottképű öreg hercegnő, de pártolja a mű vészetek közül azokat, amelyekben gyöngéd szellem tükröződik. Mély bársonykarosszék- ben ül, lába elé perzsaszőnyegeket terítet tek. Két kezét szorosan a keble alatt, szür ke, csíkos selyemruháján összetéve tartja, fejét oldalvást hajtja s ahogy a csodagye rek munkáját figyeli, egész lénye a megtes tesült előkelőség és nyugalom. Mellette az udvarhölgye, aki zöldcsíkos selyemruhát vi sel. De azért mégsem egyéb, mint udvar hölgy és hátra sem szabad támaszkodnia a karosszékben. Bibi nagy hűhóval befejezi a darabot. Mi csoda erővel veri a zongorát ez a kölyök! Az ember nem hisz a fülének. Az induló lendületes, lelkesült fődallama teljes har móniai pompával, szélesen, kérkedőn még egyszer nekirugaszkodik és Bibi minden egyes ütemre hátraveti a törzsét, mintha diadalmasan menetelne az ünnepi felvonu lásban. A hatalmas záróakkord után oldal vást görnyedve tolja le magát a székről és mosolyogva lesi a tapsot. És a taps kitör, egyhangú, megindult lel kesedéssel: Lám csak, mily kecsesek a csí pői, ahogyan hölgymódra kivágja a puked- lit. Tapsoljunk neki! Várjatok, csak lehúzom a kesztyűmet. Bravó, Saccophylac, vagy hogy is hívnák! — De hisz ez egy ördöngös fickó! Bibinek nem hagynak békét, amíg még há romszor elő nem jön a spanyolfal mögül. Néhány sereghajtó, megkésett jövevény há tulról tolakodik be nagy nehezen a terembe. Azután folytatódik a hangverseny. Bibi elő adja, Réverie-jét, amelyben elejétől végig suttogó arpeggiók fölé néha gyöngéd szárny- csapásokkal emelkedik egy-egy dallamtöre dék; azután következik Le hibou et les moi- neaux. Ez a darab döntő sikert arat, gyúj tó hatást tesz a hallgatóságra. Igazi gyer mekdarab, bámulatosan szemléletes. A basz- szusban szinte látja az ember a fülesbaglyot, amint fátyolos szemeivel hunyorgat, míg a diszkantban ugyanakkor szemtelenül, gyáván csiripelnek a verebek, hogy a baglyot bosz- szantsák. Bibit utána négyszer kitapsolják. Egy fényes gombokkal parádézó szállodai szóiga három nagy babérkoszorút visz föl neki a dobogóra és oldalt állva tartja, ámíg Bibi hajlongva köszöni meg az ünneplést. Még a hercegnő is résztvesz a tapsban, gyön géden mozgatva egymás felé a két tenye rét, de semmiféle hangot nem ád... Hogy érti a módját ez az ügyes kis csir kefogó, hogyan kell kihúzni a tapsot. Várat magára a spanyolfal mögött, kicsit elidőzik a dobogóra vivő lépcsőn, gyermekesen el gyönyörködik. a koszorúk színes atlaszsza lagjaiban, pedig már régóta únja, kedvesen tétovázva köszönget és időt enged, hogy az emberek kitombolják magukat, nehogy va lami is kárba vesszen a tenyerek drágalátos zörejétől. Le hibou a slágerem, gondolja; mert ezt a kifejezést eltanulta az impresszá riójától. Ami később jönni fog, a Fantaisie tulajdonképpen sokkal többet ér, különösen ott, ahol cisz-durha modulál. De te,^nagy érdemű közönség, belehabarodtál ebbe a hi- bou-ba, pedig ez a legelső és legostobább szerzeményem — gondolja és nyájasan in teget. Azután egy Méditation-t és egy Étude-öt játszik el — jó kiadós programja van. A Méditation hasonlít a Réverie-hez, ami nem akar kifogás lenni, az Étude-ben pedig Bibi bemutatja teljes technikai készségét, amely egyébként némileg elmarad a leleménye mö gött. Azután sorra kerül a Fantaisie. Ez a kedvenc darabja. Minden alkalommal kissé másképp játssza, szabadon kezeli a művet és olykor, ha épp jó estéje van, új meg új ötletekkel és fordulatokkal lepi meg saját magát. Ott ül a dobogón a fehéren tündöklő kis fiú, játszik a nagy, fekete zongorán, egyedül, kiválasztottan az összemosódott sokaság fö lött, amelynek együttesen csak egy tunya, nehezen mozdítható lelke van s erre a tö- meglélekre kell hatnia az ő magára hagyott
