Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - Ordódy Katalin: A régi iskolában
toiányivai, Oláh Gáborral, Ernőd Tamással folytatott levelezése, az örökkévalóságba éne kelt Anna fényképei, öngyilkosságának do kumentumai, tanulmányok tömege alkotják a múzeumot, mélyben a mellékelt névjegyet is őrzöm. Ügy sejtem, hogy e kártya írója és a „Piros sapka*1 szerzője azonos, s így arra kérem önt, közölje vetem emlékeit Ju hász Gyuláról, a régi névjegyet pedig kérem vissza. Ez a relikviák között volt s onnan nem szabad hiányoznia“ ... A költő hát megőrizte a volt váradi ta nítványa kúsza sorait, magánál tartotta, ha lála után pedig bekerült a Juhász-múzieum- ba. S most számon kéri tőlem Kilényi Irma az emlékeket... Az emlékek papírra vetve már régen Szegeden vannak, s bekerültek a múzeumba Juhász Gyula szlovákiai emlékei is: Sza- latnai Rezső tanulmánya: „Juhász Gyula Szakolcán“ s az Emil B. Lukác szlovák for dításában megjelent Juhász versek, melyek ről azt írta Kilényi Irma, hogy a „szenzáció erejével hatottak“. A költő szíve már régen a szegedi te- * metőben porlad és számos ibolya csokornak illatát fújta el a Rókus kórházi reggel óta a tavaszi szellő. A kis diáklány szőke hajában is meg-megcsillan már fehér szálak képé ben az ősz előhírnöke. A régi névjegy ám ott sárgul Szegeden a Juhász-múzeumban a többi emlék között s én esténként, ha a tanárom verseit olvasom, mintha régen hang zott szavait hallanám, gordonkához hasonló búgó hangját, melynek húrja a szív mélyén rezdül... L. KISS IBOLYA A régi iskolában A napokban az iskolában jártam, az öreg lépcsőket koptatta lábam, ahol évek óta annyi nemzedék követte egymást e komoly és derék falak között, melyek máig őrzik itt kis lábak tétova, félénk lépteit. Óh, figyelj csak! Tán még meghallod neszét, sok régvolt gyermek, hogy hinti szerteszét fénylő gyöngyszemeit a kacagásnak s szilaj róbogásók hozzád találnak az évek sűrűjéből még. Hallga csak, jönnek. Látod a hevült kis arcokat. Elvitáznak már egy-egy kérdés felett; tágul a világ és nő az ismeret. A lépcsők, a folyosók, a sók terem benépesül velük. S lám csak, ott terem egy kisfiú, akit' bár sosem láttam, felismerek a férfi mosolyában, aki szívemnek ma is olyan drága... Ez volt néki is első iskolája. Berreg a csengő s a játszi képzelet elszállva, ad újra a mának helyet. És friss ifjúságunkban már jönnek Ők, a mai gyerekek. Vígak, nevetők. Emlékektől rajzó ódon iskola, kopottas lépcsők, falak, majd ahova nemsokára kicsi fiam vezetem, kérlek, továbbra is őrizd meg nekem vidám gyermekségét. Most köszöntelek, s kívánom, hogy derék, egész emberek hagyják el kapud még sok-sók éven át, szívükbe zárva az első iskolát. ORDÓDY KATALIN.
