Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Kiss Ibolya: Emlékek Juhász Gyuláról
Azt mondják Juhász Gyula realista költő. Lehet, hogy kritikusainak van igaza. Éh azonban állítom, hogy férfikorában is áb rándos gyerek volt, ki „elvérzett“ egy-egy fonák igén, mizantróp, akinek a szerelme is inkább ábránd volt, mint valóság. Váradi tanárkodása alatt lobbant szere lemre Sárvári Anna iránt, aki a váradi Szig ligeti Színház tagja volt. Inkább molettnek nevezhető szőke szépség volt a halhatatlan ságba énekelt Anna, akit nagy szerepben sohsem láttam. Juhász Gyula azonban a legnagyszerűbb, a legtökéletesebb, tündök lő eszményképnek örökítette meg, s sze relme Anna iránt haláláig tartott... Versei ből azonban azt olvassuk ki, hogy szerelme inkább plátói volt, mint valóság: „Madon nát festettem magamban“ ... „Mindég re ménytelen volt szerelmem“ Vagy: ,,Nem lettem férfia a nőnek, akit szerettem“. Túl fiatal voltam még akkoriban, mikor Juhász tanár úr előadásait hallgattam, hogy sem közelebbről érdekelt volna szerelmi éte- te, de később, váradi íróktól hallottam azt a mende-mondát, hogy a számtalanszor dal ban dicsőített színésznő megelégelte az epe kedést s maga jött a költő elé, mondván: „Itt vagyok, ilyen vagyok, ismerjen meg a valóságban is.“ A AÓltő azonban meghátrált, ő nem Vas vári Anna színésznőt akarta, hanem az Ide ált, az Eszményi Nőt, a Múzsát, aki dalra ösztökéli s nem húsból és vérből való te remtést. Másik évben mér Szakolcán tanít, de Ama emlékéhez haláláig hú marad. „Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők. •Ha dús kalásszal jő a szőkülő nyár S e szőkeségben újra látom őt... Elkerültem én is Nagyváradról s Juhász tanár úrról sokáig nem hallottam hírt. Egye temista koromban egy csúnya, hideg napon kezembe került egy újság s benne a döbbe netes hír: Juhász Gyula meg akart válni az élettől s reménytelen állapotban a Ró kus kórházban fekszik ... Szíven ütött ez a pár, rideg sor. Az én drága jő tanárom, akit úgy szerettem s úgy éreztem, kölcsönös volt ez a vonzalom — véget akart vetná földi létének. S most szenved... Mit tegyek? Rohantam a kórház portásához, aki azon ban nem engedett be. Pedig én látni akar tam, meg simí tani a kezét, mellyel annyi gyönyörű sort vetett papírosra, vigasztalni, rámosolyogni, vagy csak nézni, még egy szer látni... A portás azonban hajthatat lan maradt. Sírva fordultam ki a Rókus kór házból. A kórház törvényei kegyetlenek, S mentem, bandukoltam lehorgasztott fejjel a Rákóczi-úton, mikor egyszerre egy virágos bolt előtt találtam magamat. Nyíló ibolyák kal volt a kirakat tele, üvegházban nyílott gyönyörű virággal. Befordultam a boltba. S összes tárcámban levő pénzemen ibolyákat vettem. Egyetlen krajcárom sem maradt erre a hónapra, de mit bántam én azt... Előkotorásztam ki csiny névjegyemet, ráírtam vagy két sort s beküldtem a betegágyához. Juhász tanár űr felgyógyult, de mint akit az élet szele megcsapott, a némaság hang- talánságába menekült. Már nem beszélt, sző nem hagyta el száját, számára megszűnt a külvilág. „Magányos szenvedésem odújába Mint sebzett medve behúzom magam S tavaszig ott maradok hangtalan“. A tavaszból ám ősz lett, az évszakokból évek, S Juhász Gyula nem nyitotta többé szóra a száját. Csak lelkében élt tovább, s megírta: „Fiatalok, még itt vagyok“ c. pom pás verseskötetét. A könyve megjelenése azonban már nem érdekelte, fel sem bon totta, érintetlenül hevert asztalán még az nap is, amikor 1937 ápr. 6-án önként tett pontot éjbe hulló életére. Fejfájára a kö vetkező verset hagyta: „Szegény magyar volt, Költő volt, senki, Nem tudott élni, csak énekelni. Nem volt rossz, sem jő. Csak ember, fáradt. Várt, várt és nem lelt Soha csodákat. Mély szürkeségben Színeket látott. Magyar volt, költő, Átkozott, áldott!“ Elsirattam drága emlékű tané romát. De jöttek más gondok, más szomorúságok, évek suhantak el fejem felett s messze kerültem el Nagyváradtól és Pesttől. Egy nap levelet hozott számomra a posta, Szegedről. Kíván csian bontottam fel a borítékot, amelyből egy kicsi névjegy hullt az íróasztalomra. Egy régi, sárgult névjegy — az én írásom mal. JNézem, nézem a rég írt betűket s egyszerre felkiáltok: „Uram isten! Hiszen ézt a pár sort én egy csokor ibolyával Ju hász tanár úrnak küldtem“. S most, annyi idő múltán viszontláttam az egykori diáklány sorait... A névjegyhez levél volt mellékelve Kilé- nyi Irmától s benne a többek közt ez ál lott: „Én húsz év óta Juhász Gyula titkára vagyok, ő volt legjobb barátom s halála után összegyűjtöttem minden sort, amit ró la írtak, vagy amit ő írt. És sikerült olyan páratlan érdekességú Juhász-múzeumot lét rehoznom, melyet egyetlen magyar költő sem kapott. Rengeteg kézirat, Babitsosai, Kosz-
