Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 8-9. szám - L. Szamoljov-Virin: Goncsarov őrnagy (ford. Fendt Pál)
iámoshajú nőt fürdés után vagy ha meg ázott? — Láttam. — Akkor bizonyára észrevette, hogy a tartóshuilám, ha meg ázik, apró hullámokban göndörödik... — Igen ... De hát mi... Goncsarov folytatta: — Másfajta hullám a víztől kiegyenese dik és lóg akár a szalma, vagy pedig nem változik meg. Ha egy tányér vízbe tesszük a hajszálat, akkor vagy göndörödik, vagy kiegyenesedik, vagy pedig nem /változik meg ... így aztán mi is megállapíthatjuk, milyen hajviseletet hord a szép ismeretlen. — Hát próbáljuk meg — javasolta Ko valenko asszony. — Hisz ez valóban fontos ismertető jel. — Ilyen kísérleteket a tárgyi bizonyíté kokkal általában csak szakértő végezhet. De sürgős az ügy. Hát végezzük el magunk... Kovalenko asszony egy tányér vizet ho zott. A hajszál a vízben gyűrűbe csavarodott. — Tartóshullám ja van! — kiáltottam. — Ügy van. Látják, mi mindent megtud tunk az ismereti«! egyetlen hajszálából. Most már vüágos, hogy Szavuskin nőt vitt a ko csiján. Sőt, mondhatjuk, hogy tegnap, mert a cigarettavégen a rúzs egészen friss. Per sze, az sincs kizárva, hogy Kadomcev pro fesszornak fiatal felesége van, aki dohányzik és világos ajakrúzst használ. Mindez lehet séges. Drozdov ekkor közbeszólt. — Ha Szavuskin tegnap a tanár feleségét vitte volna a ko csin, említette volna. A fölmerült kétségeket maga Kadomcev oszlatta szét Mindnyájan átmentünk Drozdov irodájá ba. ahol a professzor várakozott. Töpörödött öregúr állt előttünk, a hőség ellenére is állig gombolt fekete öltönyben. — Kovalenko elvtársnőt keresem, — szó lalt meg halk, remegő hangon. Az üdvözlés után Drozdov fotelt kínált a professzornak, ő meg az íróasztalhoz ült. — Végtelenül sajnáljuk, hogy elraboljuk az idejét, de rendkívüli körülmények kény szerítenek rá — szólalt meg Drozdov. — Miben lehetek szolgálatukra? — kér dezte tartózkodóan a professzor. — Az ön sofőrjét, Szavuskint rablógyil kosság gyanúja és elkövetése miatt letar tóztattuk. A professzor megrökönyödött. Hátratá maszkodott, elővette a szemüvegét, föltette, levette és visszatette. — Hihetetlen! Talán elgázolt valakit? — Nem, — válaszolta Drozdov és 6 tette fel a kérdést: — Sohasem látott Szavuskin- nál fegyvert? — Ugyan! Ugyan! Honnan venné? Fegy ver ... Gyilkosságé.. Lehetetlen! És aztán. felvetem a kérdést: Máért nem engem rabolt ki és gyilkolt meg? — s a professzor vé- gigjártatta rajtunk fiatalos kutató tekinte tét. — Nem ritkán jelentős összegeket hor dok magamnál... Kadomcevnek ismét kezébe került a pápa szeme, rálehelt, zsebkendőjével megtörölget- te és föltette. — Mondja, professzor — fordult hozzá Goncsarov — ki használja önön kívül a ko csit? — Senki sem, — válaszolt nyugodtan a professzor és leplezetlen kíváncsisággal te kintett körül. Goncsarov vállat vont. — Mi pontosan megállapítottuk azonban, hogy legkésőbb tegnap valami nő használta a kocsiját. — Nő? Furcsa! A feleségem már több mint egy hónapja nem használta a kocsit: a Krímre utazott. — Lehet, hogy talán másvalakije? A professzor rövid hallgatás után kemé nyen jelentette ki: — Én senkinek sem bocsátom rendelkezé sére a kocsimat, az intézet munkatársainak külön kocsijaik vannak. De talán Szavuskin felesége lehetett? Goncsarov és Drozdov összenézett Való ban, ez a lehetőség volt a legkézenfekvőbb, lehet, hogy bűnrészese is volt. Ez érthetővé tette volna Szavuskin csökönyös tagadását is. Goncsarov vállat vont és így szólt: — Meglátjuk. Kadomcev elvtárs, ez volt minden. Nincs több kérdésem.