Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 7. szám - Veres János: Röpülj páva
A dalt Csák Jani bácsi dalolja, 71 éves nyugdíjas kondás. Termete mint a szálfa, haja, bajsza mint a hó, arca mint a piros rózsa, szeme kék, mint a magas ég. Közben-közben pöffent a csi- bukból. Harangoznak, harangoznák, talán bizony Vidróczkinak. Most viszik öt gyászgözősbe, tiszta-csupa feketébe. Ifjúkori emlékek ébrednek az öreg szívében. Tizenhárom éves korában már bojtárkodott a bátyja mellett. Hét test vér közül ő volt a legkisebbik. A Hámos uraság dobálta a lába elé a szivarcsut kákat. — Hej, mikor újonc vótam... S már indul is a dal. Magasan van a császár palotája, bús gilice fészket rakott rája, Bús gilice búsul az ő párjért, magyar huszár szenved a hazájáért. Gyalogos volt, a 25-ösöknél szolgált, mégis csupa huszámótát iud. Szaneborba elásták a diófát, magyar huszár hozzáköti a lovát. Hozzáköti, elereszti kantárját, öleli a város legszebb leányát. A múlt bánatáról és a szerelemről szól a dal, Csák Jani bácsi jobbkeze mutatóújjával jelzi az ütemet. Nem ad ez a gyarló világ semmi nyugodalmat, megpihennék, kisangyalom, fekete hant alatt. Csák Jani bácsi. Pásztornóták kristálykútjából bukkan fel a rég elröppent ifjúság, a szomorú, s szép tündér. A Hámos uraság birtokán, az Uras pusztán lakott. Járta az erdőt a kon- dávál. Fújta a betyámótát. Kecskeméti gavallérok, hárman voltak ok pajtások, Kovács Pista köpi markát, hogy elhajtja fele mangát. Bátyjával együtt — az is kondás volt — sokszor védték meg a kondások be csületét a gúnyolódó juhászokkal szem ben. De még a csendőröktől sem ijedtek meg. És ami nagy szó: Kubínyi Gábor urat is nyákon legyintette egyszer a vá sárban. A csendőrök nem mertek a kö zelébe menni. Aztán jött a dal. Felébredtem egy órára, kis pacsirta szólására, de ahogy én felébredtem, kilenc zsandár állt előttem. Azt kérdik, hogy mi van velem, hol van az úti levelem? Megállj, zsandár, megmutatom, csak a lajbim kigombolom. Járta az erdőt, hol az uraság, hol a község kondájával. Meg is házasodott. Cselédember lányát vette el, ketten osz toztak a nyomorúságon. A szerelem aranyesője permetezte be csillagokkal éjsötét sorsukat. Emeli az ujját az öreg. Csak a lajbim kigombolom, a revolverem kihúzom, — nohát, zsandár, itt a nevem, itt van az úti levelem! — Hát még a háborúban! — húzza fel a szemöldökét. Három gyereket ha gyott itthon. Ott volt Przemysl ostro mánál, ott esett fogságba. Hét évig volt fogoly. Járt Rosztovban, Caricinnél, Taskendban. — De a Kaukázus vidéke! Az ám a gazdag ország! Ott találkozott először vörös katonák kal. Fogsága alatt juhász volt, mikor hazajött, megint kondás lett. Sokat megért az öreg. Még a szabad ságot is. Most nyugdíjat kap, jó lakása van. Hét gyereke, tizennégy unokája, két dédunokája él szanaszét a világban. — Jó vóna most fiatalnak lenni — mondja és legényesen igazít bajszán. Körbejár az udvaron, nézegeti a gyü mölcsfákat. * * * Röpülj, páva! Vidd a hírt: íme ezt láttam Tornaiján, az ezüsthabú Sajó mellett.
