Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Michail Solohov: Új barázdát szánt az eke (Részlet a regény második részéből) (ford. Tóth Tibor)
lövés után, ismét friegszóíak, bátortalanul és szinte dadogva. Hajnalodott. A sötétkék ég keleti peremén egyre nőtt a bíborszmű tisztás. Égyre élesebben kirajzolódtak a folyó túlsó partján sorakozó fűzfák korofiái. Ma kar felállt, odament Tyimoíejhez/ Az a Há tán feküdt, messze kinyújtotta jobb kezét. Merevedő szeme tágra nyitva fnég őrizte az élet csillogását. Ez a két halott szem mintha szctlan elragadtatással csodálta volna a ki hunyó csillagokat, az alulról ezüstfénnyel permetezett opálszínű felhőket, az égi egész végtelenségét, amelyet könnyed átlátszó fátyolba burkolt a felszálló hajnali köd. Makar csizmája orrával megbökte a har- lottat, csendesen megkérdezte: — Kiszórakoztad magad, gyilkosfajzat? Szép legény volt a halott, asszonyok ked vence és szeretője. Tiszta fehér homlokára fekete hajfürt hullott, teli arca még nem vesztette el rózsás pírját, felső ajka alól, amelynek vonalát keskeny fekete bajusz tet te kifejezőbbé, nedvesen villantak hibátlan fogai és könnyed mosoly játszott égőpiros szája körül, amelyet néhány napja még oly szenvedélyesen csókolt Luska. „Meghíztál, legény!“ — gondolta Makar. Nem érezte sem a régebbi dühöt, sem elégtételt nem érzett, csak kínzó fáradtsá got, mialatt nyugodtan nézte a halottat. Minden, ami hosszú napokon és éveken át korbácsolta szenvedélyét, minden, ami va lamikor forrón korbácsolta vérét és gya lázattal, szenvedéllyel, kínnal gyötörte szí vét — Tyimofej halálával mindez valahová messzire tűnt, ahonnan soha nem tér vissza. Felvette a földről a puskát, undorodva kikutatta a halott zsebeit, a kabátja bal zse bében egy gránátalmát talált, a jobban négy töltényt, más nem került elő. Tyimofej ira tokat nem hordott magánál. Mielőtt elment volna, Makar még egy pil lantást vetett a hajlottra. Csak most vette észre, hogy frissen mosott hímzett ing van rajta, térdén a nadrágját gondosan — nyil ván asszonyos hozzáértéssel — megfoltoz ták. „Lám, lám, etetett, gondot viselt rád...“ — gondolta keserűn Makar és ne hézkes léptekkel elindult a falu felé. Razmetnov már a kiskapuban fogadta Ma kart, elvette kezéből a puskát, a tölténye ket és megelégedetten mondta: - — Tehát megvan? Vakmerő legény volt, nem sokat törődött a veszéllyel... Hallot tam a lövést, fölkeltem, félöltöztem. Már futottam is volna hozzád, amikor látom, hogy jösz. Egyszerre könnyebb lett a szí vem. — Add ide a szovjet házának kulcsait, — kérte Makar. Razmetnov tüstént tudta, miről van szó, még(is megkérdezte: : — Szabadon akarod bocsátani Luskát? — Igen. — Korán volna még. — Hallgass! — szakította félbe tompén Makar. — Hiába, még mindig szeretem azt a cafatot... Fogta a kulcsokat, szótlanul sarkonfor- dult és lassú léptekkel ment a falusi szov jet háza felé. * * * A sötét teremben Makar nem talált bele a kulccsal egyszerre a zárba. Amikor végre kinyitotta a kamra ajtaját, csendesen be szólt : — Lukerja! Gyere ki egy pillanatra! A sarokban zizzent a szalma. Luska szót lanul megállt a küszöbön, fáradt mozdulat tal megigazította fején a fehér kendőt. — Gyere ki a tornácra, — Makar félrehú- zódott, előre engedte az asszonyt. A tornácon Luska hátul össze font kézzel, némán a korlátra támaszkodott Talán tá mogatást keresett? Szótlanul várt. ö se aludt egész éjjel, akárcsak Razmetnov és virradatkor ő is hallotta a tompa fegyver dörrenést. Már előre tudta, milyen hírrel jött hozzá Makar. Arca sápadt volt, mélyen ülő, könnytelen szemében új kifejezés ült, amelyet Makar még nem ismert. — Megöltem Tyimofejt, — mondta Makar, pillantását az asszony elkínzott fekete sze mébe fúrta, majd tekintete önkénytelenül a szenvedő ráncokra tévedt, amelyek két rö vid nap alatt mélyre vésődtek Luska sze szélyes, érzéki szája sarkába. — Azonnal eredj haza, kösd batyuba a holmidat és ta karodj a faluból, különben rosszul jársz ... Törvény elé állítanak. Luska még mindig szótlanul állt. Makar sáetve a zsebébe nyúlt, keresett valamit. Aztán a tenyerén egy gyűrött, régóta nem mosott, szennytől szürke csipkés keszkenőt nyújtott az asszony felé. — Ez a tiéd. Akkor maradt nálam, ami kor elmentél tőlem... — Vidd, most már nem kell... Luska hideg ujjakkal elvette a kendőt, gyűrött ruhájának zsebébe tűrte. Makar visszafojtott lélegzettel még hozzátette: — Ha el akarsz búcsúzni tőle — ott fek szik a kertetek .tövében, az átjárónál. Szótlanul váltak el, tudták, hogy az életben többé nem találkoznak. Makar a tornác lép csőjéről fesztelenül búcsút intett az asz- szonynak, és Luska, hosszan kísérve sze mével a férfit, lehajtott fejjél viszonozta. Talán ennél az utolsó találkozásnál más nak ismerte meg ezt a mindig nyers, kissé emberkerülő férfit? Ki tudja... Fordította: Tóth Tibor
