Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 6. szám - Michail Solohov: Új barázdát szánt az eke (Részlet a regény második részéből) (ford. Tóth Tibor)
— Nem értem. Beszélj világosabban. — Nincs ezen semmi érthetetlen, fiú. Még amikor a magam kezére gazdálkodtam, két esztendővel ezelőtt, tél farkán jön hozzám a kovácsműhelybe Jakov Lukics, hogy vasal jam meg a csézáját. „Hozd el — mondom neki — amíg kevés a munkám.“ El is hoz ta, aztán ül vagy egy félórát a műhelyben, beszélgetünk erről-arról. Már menni készül, áll a kemence mellett, turkál az ócska vasban — tudod, Összegyűl ott mindenféle limlom, ócskaság. Talált két régi patkót, an gol lábbelire valót, amolyan széleset, ami végig befogja a csizma sarkát. A kezébe veszi és azt mondja: „Elviszem ezt a két patkót, Szidorovics, rászögelem a csizmára, mert hiába, öregszem már, erősebben ne hezedem a sarkamra, alig győzöm sarkalni a csizmámat meg a bocskoromat.“ Mondom neki: „Vidd csak nyugodtan, jó embertől nem sajnálom, Lukics. Acélból valók, halálo dig; el nem koptatod, ha csak el nem ve szíted valahol.“ ö már nyilván megfeledke zett róla, de én jól emlékszem. Hát ennek a bizonyos patkónak a rajzát vettem észre azon a nyomon... Szöget ütött a fejembe a dolog. Mondom magamban, hogyan került ide ez a nyom ? — És tovább mi volt? — sürgette Davidov a körülményes elbeszélőt. — Tovább azt gondoltam: „Elmegyek Lu- kicshoz, megnézem, milyen nyomot hagy a csizmája“. Fel is kerestem, hivatalos ürügy- gyel, vasat kértem az ekék csoroszlyájához. Nézek a lábára — botos van rajta. Kemény fagy volt akkoriban. Csak úgy beszéd köz ben megkérdeztem tőle: „Láttad a halotta kat, Lukics? — „Nem láttam, — válaszolja, — nem bírom nézni a halottakat, hát még a meggyilkoltakat! Gyönge az én szívem, — mondja — de azért illendőségből mégis csak el keli majd mennem.“ Tovább beszéltünk mindenféle másról, aztán újból megkérdez tem : „Régen láttad utoljára a boldogjul- tat?“ — „Bizony elég régen, — válaszolja., — még a múlt héten. Látod, — mondja, — micsoda bitangok élnek köztünk! Kioltot ták egy derék ember életét, de hogy miért tették, — senki sem tudja. Békés ember volt, nem bántott senkit. Hogy száradna le tőből az átkozott zsiványok keze!“ Bennem csak úgy forrt a düh! Még ő hullatna a szegényekért Judás-konnyeket! A térdem remegett, ahogy elgondoltam ma gamban: „Te magad jártál ott az éjszaka, te veszett kutya, és ha nem magad kasza boltad le Hoprovot, akkor vittél magaddal valakit, akinek könnyebben járt a keze." De nem mutattam neki a haragomat és haza mentem. Egyre csak az járt az eszemben, hogy látnom kell a Lukics patkós nyomát. Ügy égette az agyam ez a gondolat, mint a ló patáját az izzó vas. Elvesztette-e a csiz májáról a patkómat vagy sem ? Két hétig vártam, míg megenyhült az idő és Lukics is leveti a botost, csizmát húz helyette. Hamarosan megmelegedett, a hó olvadni kezdett, én meg otthagytam a kovácsmű helyt és siettem az irodába. Lukics is ott volt, a lábán — csizma! Egy idő múlva ki ment az udvarra. Én meg utána. Letért a kitaposott ösvényről, a hombárhoz igyeke zett. Nézem a nyomát — ott vannak a pat kóim. nem vesztek el két esztendő alatti — És miért nem szóltál akkor, te átkozott öreg ? Miért nem akkor beszéltél, amikor kellett volna? — Davidov arca vérvörösen tüzelt. Bosszúságában, haragjában ököllel ütötte az asztalt. Salij azonban nem valami 'barátságos te kintettel mérte végig vendégét és megkér dezte : — Ejnye már, te legény, azt hiszed, bu tább vagyok nálad? Gondoltam már én is erre... Az ám, három héttel a gyilkosság ulán megtettem volna a följelentést, de ad digra hová lett már a lábnyom a tornácról?! Hoppon maradtam volna a nagy eszemmel... — Mindjárt aznap kellett volna jelentened! Te gyáva alak, biztosan féltél Osztronovtól, ugye? — Nem tagadom, — ismerte be készsége sen Salij. — Veszélyes dolog Osztronowaű kikötni... Vagy tíz esztendeje, amikor még fiatalabb volt, összekülönbözött Antyip Drancs- csal a kaszáló fölött, egymásnak estek és Antyip akkoriban jól ellátta a bajái Egy hónap múlva éjszaka kigyulladt az Antyipék nyári konyhája. A konyha ott állt a ház kö zelében és hogy éjszaika szél kerekedett, tüzet fogott a ház is. Hamarosan az egész porta egy lángban állt, a csűröket sem le netett megmenteni. Azelőtt Antyipcak olyen gazdasága volt, hogy párját kereshetted a vidéken, ma meg egy vályogviskóban ten gődik. Ügy bizony, nem jó Lukiccsál tengelyt akasztani. A régi sértéseket sem bocsátja meg, a maiakat meg éppenséggel észben tartja. De nem erről van most szó, fiam. Egyszóval elhatároztam, hogy nem szólok a milicistáknak a gyanúmról: egyfelől féltem is, másfelől meg abban sem voltam biztos, hogy csak Jakov Lukics hord-e ei/an pat kókat. Utána kellett járni a dolognak — hisz a polgárháború idején a fél falu angol csiz mákban járt. A Hoprovék tornácát meg egy óra alatt úgy össze-vissza taposták, hogy a teve nyomát se lehetett volna megkülön böztetni a lóétól. Hát így áll a dolog fiam, nem valami egyszerű, jól meg kell fontolni mindent. Most sem azért hívtalak, hogy a vetőgépeket nézd, hanem hogy őszintén szót váltsunk. — Elkéstünk mi már azzal, hogy törjük a fejünket,,. — mondta szemrehányóan Davidov.
