Fáklya, 1955 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1955 / 1. szám - Egy szemtanú levelet (rajzolta Lőrincz Gyula)
hogy éz neki szól, de még gondolko dott azon, hogy fölkeljen-e helyéről már másodszor is? Senki sem vette föl a beteg legújabb védőjének szavát, csend volt, csak a kerekek kattogtak, zörögtek. De a legényember talán úgy gondolta, hogy ez a némaság a kocsi közvéleményének vádja lehet, mert megsodort még egy cigarettát, aztán föl kelt, semmit sem szólt, csak beállt a támaszkodók közé. Most már csak egy tíz év körüli kislány ült a beteg pad ján. Megfizetett jeggyel utazott, az any ja mégis magához szólította: — Elférsz az ölemben is! — és azzal az ölébe vette. Szegény asszony volt, mint nagy teher nyomta maga a pusz ta élet is. — No most már kinyújtóz hat egészen! — vigasztalta a beteget. — Köszönöm! — mondta a beteg és megint hívta Péteri: — Terítsd ki egé szen a bundámat! Hamarosan bejött a kalauz, de nem tudott a kocsiban morogni: — Itt a padok között nem szabad ül ni. mert nem tudom ellátni a jegykeze lést! — mondta szigorúan. — Csak a beteg miatt tettük — mond ták az asszonyok. — Ha mink tudtunk helyet csinálni ennek a szegény betegnek, kalauz úr is elnézéssel lehet! — Nem látja, hogy milyen rosszul van szegény? — Jaj jaj! — nyögte a beteg. — Jobb volna már nem élni. — Annyi hely mindenesetre kell, hogy ki be tudjak járni! — és a kalauz elment. A betegnek megint eszébe jutott va lami: — Péter! Tedd a vánkost a fejem alá! Péter odatette a vánkost, a beteg most már igazán kényelemben feküdt. Hosszan elnyújtózott a pádon, feje rézs űt pihent a vánkoson, próbált elaludni. Kis ideig így ment minden. Nem sok beszéd esett, az emberek, különösen akiket vert az élet, a levegőbe, a sem mibe néztek, mintha ott sokmindent látnának. Egy kis lány, aki a bátyus anyja ölében ült a padok közti átjárón, fölriadt és sírni kezdett, mert azt ál modta, hogy. meg akarják ölni. — Rosszat álmodtál? — kérdezte az anyja. — Zsiványok közt voltam álmomban. — Na csak aludj el megint! — Nem tudok már .aludni. — Péter! — Itt vagyok, itt! — srolgálatosko- dott Péter. Tedd a kalapomat a fejemre, mert hideg jön rá az ablakból. — Jó ápolója van magának! — mond ta az asszony, aki először kelt föl, hogy helyet csináljon. De a többi helycsináló is odanézett és gyönyörködött abban, hogy milyen kényelembe tették a beteget. Maguknak bizony derekuk, bordájuk, hátgerincük fájt a rossz üléstől. De a beteg helyett az emberek lassan a gyomrukra kezd tek gondolni. A tarisznyákból, kosarak ból, iszákokból, ócska kézi kofferekből, papír közül, vásznak közül mindenféle, jó, vagy gyarló elemózsiák kerültek elő és dolgozni kezdtek a kések és fogak. A nagy kényelemben, biztosabb, erő sebb hangon szólalt meg a beteg: — Péter! — Jelen! — Nekünk is kellett volna valami ennivalót venni! — Hiszen, ha lett volna ráérésünk! De éppen az nem volt. Úgy is majd hogy le nem maradtunk. Egyszerre többen is kínálni kezdték a beteget Ajánlottak neki töpőrtyűt, kol bászt, svártlit, füstölt húst, fokhagymás szalonnát, forgácson sült halat, mákos pupát, krumplis rétest, prószát. — Na, vegyen belőle. — Ne vesse meg! — Jó szívvel adom. — Betegnek ne adna az ember! — Azt vegye, amire a leginkább van kedve! A beteg hagyta, hogy szolgálatosak legyenek vele, hogy mutogassák, kí- nálgassák, amijük van. Vett innen is, on nan is, összeszedte a legjobb falatokat és szorgalmasan enni kezdett Az irgalmas emberek, nemcsak a puhaszívű asszo nyok, de még az elemózsiás férfiak is nézték, hogyan eszik, hogyan táplálja magát a beteg. És mert ennek nem ju tott eszébe, hogy Péternek is adjon, addig kínálták, míg Péter is evett. Táplálkozás után a beteg kezdett vi dámabb hangokat halatni. Nem nyö- szörgött, hogy ja-jaj! — de azt mondta, hogy hej-hej, vidámabban forgolódott helyén, szeme is színt váltott, mint a bogár mozgott ide-oda, még fényleni is kezdett. A vonat csak dongott, ha állomás jött, alig hogy megállt, futott is tovább a nagy havas síkon, senki a zsúfolt kocsiba be nem jött, odakünn hideg volt, odabenn meleg volt, egyik másik asszony a batyuján ülve már el is bóbiskolt. A beteg jóllakottan élvez te a kicsikart helyet és valami új él-
